Negyven-egynéhány éves fejjel gyerekes dolognak, mi több, anakronizmusnak tűnik reszkető kézzel a lejátszóba helyezni egy fiatalkori kedvenc friss CD-jét. Egyrészt a kívülállók szemével ciki lehet őszülő halántékkal izgalommal várni az első hangokat, másrészt a stream-korszakban ez a rituálé már szokatlan a napi rutinná vált kattintások sorozatában. Mivel a németek képében egy olyan fiatalkori kedvencemről van szó, akikkel az utóbbi bő negyedszázadban együtt öregedtem, szorítottam, hogy jó legyen ez a bizonyos soron kívüli nagylemez. Na, de elég is a rébuszokból!
Tudjuk, hogy a vírushelyzet az olyan gigazenekarok terveit is gyökerestől felforgatta, mint a német hatos. A Zeit így egy nem előre megtervezett, az utóbbi években tőlük megszokott tempóhoz képest gyorsan összerántott dalcsokor, spontánnak mégsem mondanám. Még egy pillanatra ugorjunk vissza a kezdő gondolathoz: egy régi rajongó mit is várhat a közel hatvanas muzsikusok nyolcadik nagylemezétől? Az előzmények, azaz a Zeit és a Zick Zack című dalok a zenekar két különböző, de már jól ismert arcát mutatták, különösebb meglepetésre tehát a CD-t elindítva ezek tükrében sem kellett készülnöm. Az első meghallgatás során leginkább az szúrt szemet, hogy a tizenegy friss szerzemény között nem találtam egy Asche zu Aschét, egy Engelt, egy Feuer frei!-t sem, sőt még egy Ausländerre se kaptam fel a fejem. Azaz ezúttal nincs azonnal ható lendületes sláger, legalábbis én nem leltem ilyenre, ahogy a billentyűs Christian Lorenz megnyilvánulásait, villanásait sem érzem most annyira szembetűnőeknek, egyénieknek.
A Zeit egy zenekari lemez, ahogy Lindemann is énekli az Armee der Tristen című nyitó dalban, ez most egy melankolikus anyag. Legalábbis Rammstein-léptékben mérve az. A friss album szerkezete is erősíti a melankolikus szálat, hiszen nem bevett formula a németektől, hogy már a lemez elején leültetik a hangulatot a Zeit-Schwarz dalpárossal. Ha a Meine Tranennel folytatnák a sort, akkor már az elején a mélybe rántanák a hallgatót. Persze, ha mindenáron keresem a párhuzamokat a múlttal, egy-egy friss szerzemény különösebb erőlködés nélkül is párhuzamba állítható valamelyik elődjével. A Zick Zack-Pussy páros már a hozzájuk készített videóklipek képi világa alapján is nyilvánvaló. A Zeit-Spieluhr kettős és az Adieu-Adios duó a témaválasztás alapján szintén könnyen párba állítható, ahogy zenei szempontból szerintem a Giftig-Links 2-3-4 kettőse is adja magát. A Giftig című dalban éreztem az első emblematikus Flake-témát, a már emlegetett és időközben hírhedtté is vált Zick Zack képében pedig megérkezik a Lindemann-féle fekete humor is, jóllehet a dalszöveg nem is annyira vicces, vagy talán mégis… Az OK, akarom mondani, Ohne Kondom erre is rápakol még egy lapáttal, a ráadást pedig – a témakört alaposan körbejárva – a Dicke Tittentől kapjuk meg.
A második és harmadik dalt átható melankolikus hangulat a korong közepe táján gyorsan el is illan, és teljes valójában majd csak a lemez legvégén köszön be újra. Ebben viszont már semmi szokatlan nincs, hiszen a lemezek záró tételei korábban is ebbe az irányba kacsintgattak. Addig viszont itt a középkorszakos Rammsteint megidéző Angst, illetve személyes kedvencem, a tanítani való módon építkező, himnikus Lügen is az utolsó előtti pozícióban kapott helyet. Az utóbbi dal egyébként vokális szempontból a korántsem hangszálakrobata frontember jutalomjátéka.
Ahogy borítékolható volt, egy veterán csapat sokadik lemeze szélsőséges reakciókat vált ki az emberekből. Valaki szerint öreges, szimplán gyenge, mások szerint éppen hogy ugyanolyan, mint bármelyik korábbi albumuk, de akadnak olyanok is, akik szerint továbbra is minden rendben a Rammstein háza táján. Alapművet, öndefiniáló klasszikust reszkető kezekkel természetesen már nem szabad várni egy ilyen markáns zenei és nem utolsósorban képi világgal rendelkező zenekartól. Egy szimplán jó lemezt viszont igen, ezt pedig határozottan úgy érzem, hogy nemcsak én, hanem a rajongótábor azon része is kézhez kapta, akik a maguk idejében zárták a szívükbe a Herzeleidet, vagy utaztak egy kellemeset a Reise, reise-val. Meggyőződésem, hogy az elégedetlenek egy alternatív dalsorrend mellett némileg más képet alakítanának ki a Zeitról, nekem viszont épp’ megfelel úgy, ahogy van!
Nameless
Leave a Reply