Paradise Lost: Host (1999) és Believe in Nothing (2001)

Alkalmi kollégánk, Gyarmathy István 2017-ben már írt a brit csapat diszkográfiájában a 20. századot lezáró alkotásról, a Paradise Lost törzsközönségéből finoman szólva is vegyes reakciókat kiváltó Hostról (itt olvasható), és a Mai füllel rovatban most én is eljutottam ehhez az albumhoz és párjához, a hasonlóan lágy húrokat pengető Believe in Nothing-hoz. Tényleg „ezer éve” nem hallgattam ezt a két albumot, holott kellemes zenei élményt nyújtanak, ám az is elmondható, különösen az előbbiről, hogy nem sok köze van a metalhoz.

Már nem emlékszem, hogy annak idején a Draconian Times-ot vásároltam-e meg előbb műsoros kazettán, vagy az Icont vettem át valakitől, mindenesetre ezek az anyagok avattak a csapat rajongójává, s ezt a szimpátiámat a ’97-es One Second album csak tovább növelte, pedig már azon is hangsúlyosan előtérbe került az elektronika, a samplerek és a billentyűs hangszerek használata. De annak a lemeznek a dalaiban még volt súly, a gitárok fület simogatóan dörrentek meg – ellentétben a rá következő anyaggal, ahol olyan torzítottan, effektelve szólalnak meg, hogy szinte rájuk sem lehet ismerni. 🙂

A Paradise Lost a kezdeti keménységet követően ezekkel az albumaival a skála másik végpontjáig tolta a potmétereket, én pedig egy kissé értetlenül, megzavarodva álltam a helyzet előtt. Holott a One Second megszólalásához képest nem is volt ez olyan radikális váltás, inkább egy logikus lépés, az első négy-öt lemezhez képest viszont ég és föld a különbség. Ezekben az években tért ismét magához a klasszikus heavy metal, s bár az ezt megelőző időszakban számos új irányzat tűnt fel, és egyes tradicionális csapatok kísérletező kedvét is megtapasztalhattuk, a Host és a Believe in Nothing pont a trendekkel ellentétes irányba mozdult. És amikor választanom kellett a gitárcentrikus, kemény fémzene és a PL aktuális zenei irányvonala között, az előbbi mellett döntöttem, Greg Mackintoshéknak pedig (a korábbi lemezeket természetesen továbbra is lelkesen hallgatva) jó időre hátat fordítottam, és csupán a 2007-es In Requiem albummal vettem fel újra a fonalat, és a közben kimaradt alkotásokat is akkor szereztem be.

Paradise Lost: Host (1999)

Pedig a One Second-ot követő album kifejezetten ígéretesen indul a So Much Is Lost-tal, ami a csapat ezen korszakának abszolút első számú slágere. Amellett, hogy az elejétől a végéig dallamos, könnyen jegyezhető témák követik egymást, az elején és a refrének alatt van vastagsága a soundnak, úgyhogy ez a dal nálam abszolút az előző lemez nótáival egy ligában játszik. Hasonlóan kiváló, karakteres szerzemény a harmadikként elhangzó In All Honesty, bár ez a dal már tényleg csak nyomokban tartalmaz nehézfémet. A képzeletbeli dobogóra nálam – refrénjének köszönhetően – az Ordinary Days és a Behind the Grey zsúfolódik még fel, de a Permanent Solution és a Wreck is ott van a szeren, a borongós It’s Too Late-nek pedig a cselló és a női énekszólam ad magas fokú érzelmi többletet. Az anyag a végére, konkrétan az utolsó négy számra valamelyest elhalványul, plusz a daloknak sokszor van egy elég erős Depeche Mode-os bukéjuk, de hát a maguk módján ugye Dave Gahanékat is szeretjük… 😉

Paradise Lost: Believe in Nothing (2001)

Az új évezred első PL albuma megint csak egy új színt képvisel a palettán: a visszakeményedés első lépése ez az anyag, az elektronika háttérbe szorulásával, a gitárok ismételt előtérbe kerülésével, de még mindig könnyed, dallamos énekkel, szellős zenei textúrával és egyfajta életigenlő hangulattal. Az egyszeri metalrajongó a Host után némi bizalmatlansággal hallgathatja az anyagot, holott a szándék egyértelmű és reményt keltő: visszacsalogatni a régi közönséget, úgy, hogy közben az újonnan szerzett szimpatizánsokat se veszítsék el. (Persze ez valószínűleg nem ilyen tudatosan, „marketinges” fejjel, hanem ösztönösen történik: Holmesék nyilván érezték, hogy ’99-ben egy kissé túllőttek a célon.)

Ezzel együtt a Believe in Nothing még mindig félúton van a rock és a metal között, de jó az irány, egészségesebbek az arányok, mint egy lemezzel korábban. (Nem is tudom, annak idején miért nem ragadt meg nálam ez az anyag. Úgy emlékszem, hallgattam, de aztán a Hosttal együtt „felkerült a padlásra”.) Az albumon éppúgy hallhatunk szintis, elektronikus témákat (főleg a számok elején) és táncos ritmusokat (Look at Me Now), mint lefojtottan, ám keményen megdörrenő gitárokat (Mouth, Something Real), a Divided pedig a fúvósoknak és vonósoknak köszönhetően egyenesen olyan, mint egy James Bond-filmzene. Holmes hangja – régi önmagát idézve – időnként egészen bemélyül (Never Again), és a Sell It to the World nyitó basszusának brummogása is jólesően masszírozza mély hangokhoz szokott zsigereinket.

A csapat ezzel az albummal javában kereste a hazafelé vezető utat, amit a következő évben kiadott Symbol of Life-fal nagyjából meg is talált, a PL old school rajongói pedig megnyugodhattak: nem vesztették el régi kedvencüket. Érdekes, hangzásilag a Believe… tetszik jobban, a Host-on viszont több emlékezetes témát találok, az azért áll hozzám közelebb (és nyilván azért is, mert annak idején azt hallgattam többet).

A zenéhez képest másodlagos, de a csapat ezekben az években arculatilag is váltott: akárcsak a Metallica tagjai 1996 táján, Holmesék is megszabadultak hosszú tincseiktől: ahhoz képest, ahogy előtte és később kinéztek, itt egy jólfésült, tinikedvenc fiúcsapat (Backstreet Boys, ’N Sync) imázsát öltötték magukra. Másrészt ekkor sikerült megalkotniuk az albumcímekhez legkevésbé passzoló borítóikat is.

Amit bő két évtizede borzadva hallgattam, most abszolút el bírom viselni, sőt, ez a két lemez a maga nemében ugyanolyan zseniális, mint számos másik (durvább) PL album. Szeretem Holmes tiszta, dallamos énekét, és dalszerzés terén sem mondható róluk, hogy híján lettek volna az ötleteknek. Más kérdés, hogy ha Paradise Lostot akarok hallgatni, akkor továbbra sem ezeket az anyagokat, hanem az Icon–Draconian Times–One Second triumvirátust veszem elő.

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*