Örökösök 7.

Bársony Péter legnagyobb kedvencei

Könnyű lenne most eljátszani a Nagy Beavatottat, az underground bugyraiban otthonosan mozgó ínyencet, akinek zenei ízlését olyan zenekarok határozták meg, amelyekről rossz esetben senki nem hallott (vagy nem emlékszik rá), és a jobb verzió szerint is jó, ha százból öten kapják fel a fejüket a nevük hallatán. Nem mondom, talán lesznek ilyenek is a listámon, de a nullpontban, a kezdetek kezdetén én is olyan zenékre kattantam rá, amelyek mindenki számára evidens és hozzáférhető alapok voltak – később aztán jöttek a felszín alatt mozgó formációk is. Ez a gyűjtemény tehát a legfőbb hatásokról szól (nagyjából abban a sorrendben, ahogy találkoztam velük), nem pedig arról, hogy egy adott zenekartól mit tartok a legjobbnak – bár néha a kettő egybe esik.

Hétfőnként a kívánságműsorban (kettőtől ötig, ha jól emlékszem) gyakorta elhangzott a Metallica Trapped Under Ice-a és az Accept Metal Heart-ja, de érdekes módon, bár ezek tetszettek, a semmiben lebegtek; csak felvillanások voltak számomra – túl korán jöttek, nem álltam készen. Az első gitáron elpengetett dallam, ami már kitörölhetetlenül belém égett, a Dire Straits Money for Nothing-jában hallható téma (Zenebutik, rémlik valami?), és bár ez “csak” gitárzene (nem metal), elfordult a kulcs a zárban.

Iron Maiden: Live After Death

Nem tudom, kell-e ezen bármit is magyaráznom? Olyan volt, mint egy bulldózer, amit teljes gázzal ráengedtek a még ki sem alakult zenei ízlésem virágos mezejére, hogy elrendezze a terepet egy hamarosan felépülő, fekete tornyokkal díszített erődítmény számára. Tökéletes munkát végzett.

Helloween: Walls of Jericho

Az alapozás után az első falak részben Jerikó tégláiból lettek összehordva. Egy rövid ideig azt hittem, ez a “durvaság” csúcsa, amin túl már csak fizikai fájdalom létezhet, zene nem. Ez a tévképzet hamar kukába került, mert megérkezett rá a cáfolat, mindjárt két album formájában.

Slayer: Hell Awaits / Celtic Frost: To Mega Therion

A Hell Awaits-et eleinte homlokráncolva fogadtam, de ragaszkodtam hozzá, mert valami vonzott benne – bár nem tudtam, mi. Később a Reign in Blood helyre tett mindent – nem csak a Slayert, az egész világot. Lassan letisztult a kép. A To Mega Therion viszont azonnal hatott. Nekem volt kitalálva. A borító, a számcímek, a ZENE (!), a szövegek – mintha az én zenekarom lemeze lenne. Német nyomású bakeliten meg is vettem – kemény 500 forint volt. A mai napig megvan, és aki piszkálni meri, a halál fia!

Voivod: Dimension Hatröss

Amit a Reign in Blood helyrerakott, azt a Dimension Hatröss háromnegyed óra alatt szét is túrta. Jókora bicsaklás volt abban, amit csináltak: kiforgatták a thrash-t saját magából. Más szögben állt benne minden, máshonnan jöttek a meglepetések – de jöttek dögivel, hogy csak kapkodtam a fejem. Egyből a kedvencemmé váltak, csakúgy, mint a Mekong Delta.

Mekong Delta: The Music of Erich Zann

Amit itt hallottam, azt először fel sem tudtam fogni. Elődjét is különös “agyasság” lengte körbe, itt viszont elszabadult minden. Annyi szokatlan elem torlódott fel benne, és olyan furán tördelődött szilánkosra az egész, hogy még a Voivodnál is őrültebbnek tűnt. Szerettem akkor is, és szeretem ma is, de kell hozzá egy lelkiállapot. Azóta a kedvenc folyóm a Mekong.

Coroner: RIP

Sokáig ez volt az ideális középút a “szokatlan” és a “hagyományos” között. Későbbi lemezeik még nagyobbat ütöttek, de ez sem volt piskóta a maga nemében, és nekem ez volt az első találkozásom velük. Tommy T. Baron gitárjátéka egészen más kategória volt, mint az úgynevezett átlag, és mint utóbb bebizonyosodott, zenéjük túlélte a thrash hullám lecsengését. Ma is izgalmas, amit csináltak, főleg a No More Color.

Celtic Frost: Into the Pandemonium

Ez már bőven a megosztó kategória. Van, aki imádja, van, aki utálja, én viszont úgy üdvözöltem, mint egy jövőbe röpítő próféciát. Mindaz, ami elidegenítette benne a többséget Warriorék muzsikájától, számomra azt bizonyította, hogy csak kreatív nyitottsággal lehet túllépni saját korlátainkon, és be kell vállalni a kockázatot. Ők akkorát léptek előre ezzel a lemezzel, hogy később, a nagy lendületben orra is buktak.

Death: Spiritual Healing

Tudom, tudom… a Human, meg az azt követő lemezeik szoktak a privát best of-ok csúcsára kerülni, de nekem ez volt a zenit az életműben. Sosem tudtam megunni. Az egyre vadabb és őrültebb zenék forgatagában olyan volt, mint egy ékszerdoboz, amit véres kézzel, de a legnagyobb odafigyeléssel rakott össze négy hozzáértő szakember, akik a halál maszkjai alatt ugyanazt az arcot viselték: Chuck Schuldinerét.

Pestilence: Consuming Impulse

A borítóját egy kicsit viccesnek tartottam, a zenét viszont nem. Rágós, de laktató lemez. Mamutbordáról leszaggatott nyers cupák, ami annak ellenére is tápláló, hogy nincs átsütve, nincs megfűszerezve. Conan beszabadult egy stúdióba, amit a felvételek után elnyelt a mocsár. Két pofára faltam, és így utólag már ízeket is érzek benne.

Bathory: Hammerheart

Nagyon metal és nagyon epikus. A két összetevő nem szorítja le egymást a pályáról, win-win leosztásban uralják a teljes játékidőt. Rengeteget hallgattam biciklizés közben, walkman-nel az oldalamon, és úgy éreztem, a valkűrök hintaján repülök a Walhalla kapui felé. Quorthon suta hangja sem érdekelt – a legkevésbé sem. A Blood Fire Death még csak részben vert le a lábamról, ez viszont totálisan.

Morbid Angel: Altars of Madness

Jézus a vízen járt, az ördög pedig ennek a fortyogó forgatagnak a felszínén – ami nem is olyan nagy kunszt, ha figyelembe vesszük, hogy ez a főzet olyan sűrű, hogy nem merül el benne a kanál sem. Gonoszság és démonok mindenütt, nyakig érő kénköves pokol és figyelemre méltó technikai felkészültség. Ez a lemez szó szerint az őrület oltára.

Bolt Thrower: The IVth Crusade

Ugyanolyan masszív album, mint az Altars of Madness, csak ez egy vasból és acélból hegesztett, sebezhetetlen harci gép, középkori címerrel az oldalán. Erről a lemezről (meg úgy általában a Bolt Thrower-ről) mindig a Warhammer 40k jut az eszembe, abból is valamelyik Space Mariner hadosztály, amelynek fél tucat harcosa bolygókat igáz le, és csak azért hagy hátra túlélőket, hogy másnap is legyen kivel küzdenie.

Cathedral: Forest of Equilibrium

Amikor rájöttem, hogy nekem ez a lemez tetszik, egy kicsit meg is ijedtem magamtól. Mert végül is mi ez már? Ördög rágta szutyok, a doom szélsőértéke, egy alapjaiig lepusztított műfaj mizantróp öndefiníciója, a funeral doom első megjelenése? Alig akartam elhinni, hogy Lee Dorrian áll mögötte. A Napalm Death Scum-ja után ez szinte értelmezhetetlen volt tőle.

King Diamond: Abigail

King Diamond az egyetlen előadó, akinél sosem éreztem gázosnak az arcfestést (oké, a Kiss designja is rendben volt, de mindig az óvodai farsangot juttatta eszembe, szóval nem vettem túl komolyan, Kinget viszont nagyon is). Annyira hozzá tartozik ez a teátrális “kellék”, hogy úgy hittem, WC-re is így jár. Az első öt albuma alap. Nekem az Abigail volt meg először, aztán jött a Conspiracy, és később a többi is.

Mercyful Fate: Don’t Break the Oath

Ha King Diamond, akkor Mercyful Fate, és ha Mercyful Fate, akkor ez a lemez. A Melissa sem rossz, de ez viszi a prímet. Kiművelt sátánizmus – így gondoltam rá, amikor hallgattam, és büszke voltam magamra, hogy értem az “üzenetet”. A borítóját felfestettem a szobám falára, évekig ott díszelgett. Az album végén boldogan elmentem volna velük arra a Sabbath-ra.

Tiamat: Wildhoney

Bizonyos értelemben a Wildhoney vezette át a hagyományos metalt a modern korba. Merészsége akkoriban szinte érthetetlen volt, a folytatásáé még inkább. Fordított keresztek helyett rózsák, halál helyett álom, tömjénfüst helyett LSD. Johan Edlund egy zseni. Hosszú életet kívánok neki.

Tool: Aenima

Őszintén hittem, hogy ez a metal zene összegzése, lezárása és egy új etap kezdete. Úgy képzeltem, hogy ha a világ minden zenekarát egyetlen képletbe írom, és megoldom az egyenletet, a végeredmény x=Tool lesz. Ez a tétel persze csak részigazság, de az “igazságnak” jókora részét fedi le. (Azt a néhány elektronikus bizbaszt mondjuk lehagyhatták volna róla.)

Fields of the Nephilim: The Nephilim

Volt egy időszak, amikor ez volt mindennek a csúcsa – de úgy értem, hogy tényleg mindennek a csúcsa. Annyira rátapadtam, hogy az eddig felsorolt előadók albumai viccnek tűntek ehhez képest – már ami a hitelességet, a mélységet, a kreativitást és a komplett összhatást illeti. Azóta már reálisabban látom a dolgaikat. Tevékenységük hatására a mágiával foglalkozó könyvtáram is jelentősen bővült. Bármikor leborulok előttük.

My Dying Bride: The Dreadful Hours

Röviden: a szépség és a szörnyeteg. Edgar Allan Poe zenei inkarnációja hatalmas műveket készített ekkoriban. Minimum öt hibátlan albumot jegyeznek, és nem is ismerek tőlük olyat, amelyik csak úgy elment volna mellettem. Sokak szerint depressziós és lehúzó a zenéjük, de engem feltölt és boldoggá tesz, mert nagy és nemes erők szunnyadnak benne. Ahogy ebben a lemezben is.

Rotting Christ: Sanctus Diavolos

Velük kapcsolatban is a bőség zavarával küzdök, de úgy emlékszem, ez volt az első találkozásom a Rothadó Krisztussal. Korai munkásságuk jórészt elkerült, de amikor rácsatlakoztam a történetre, éppen a legjobb formájukban voltak. A soknyelvűségükért és a szolidan mért apró ötleteikért cserébe azt is elnézem nekik, hogy gyakran alkalmaznak bombasztikus elemeket, mert ez is organikus összetevője a zenéjüknek, és nem a mellébeszélés része.

Opeth: Blackwater Park

Az Opeth semmiképpen nem maradhat le erről a listáról. Az, hogy itt utolsóként említem, nem azt jelenti, hogy ez a legfontosabb, de köztük van – és a Blackwater Park a válasz arra, hogy miért.

About Bársony Péter 88 Articles
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*