Örökösök 5.

Laq legnagyobb kedvencei

Hűha… Nem egyszerű a feladat. Én is 25 toplemezt választottam ki a nem is tudom, mennyi közül. Ezeken kívül is van még bőven, amiket felsorolhattam volna, de most rájuk esett a választásom. A cikk írása előtt, közben és után végighallgattam az összes itt szereplő albumot, és nagyon jólesett. Köszönet érte Nameless kollégának, mert magamtól nem kezdtem volna el…

25. Helloween: Walls of Jericho (1985)

Az elsők között kapott el az anyag, szinte egyből az Iron Maiden Killers lemeze után, valamikor 1987 táján. Lehengerlő ereje, lendülete, új ízei gyakorlatilag azonnal levettek a lábamról. Nekem mindig is ez az album volt az igazi Helloween. Későbbi dalaikból számomra már hiányzik a vadság, az elemi erő és (most lehet, hogy sokan megköveznek) nekem Kiske munkássága sem jött be soha. Hansen nyers, egyedibb orgánuma mindig közelebb állt hozzám.

24. Pokolgép: Pokoli színjáték (1987)

Itt is van az első magyar banda a listámon. Óriási hatással voltak rám. Elvakult rajongójuk voltam évekig (körülbelül a Metál az ész lemezükig). Amikor csak tudtam, mentem a koncertjeikre. Imádtam őket élőben. Az első három korongjukat fenntartások nélkül a mai napig szeretem, de ez az album az abszolút kedvenc nálam.

23. Morbid Angel: Altars of Madness (1989)

Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy ez a lemez a death metal egyik alapműve. Nálam a Morbid Angel is egy egylemezes banda, csak ezt az albumukat szeretem.

22. Death: Leprosy (1988)

Ha már death metal, akkor jöjjön egy másik klasszikus! Na, azt hiszem, ez az album a színtiszta, hamisíthatatlan death metal egyik legegyértelműbb példája. Lehet, hogy ismét kövezés áldozata leszek, de én csak ezt az egy lemezüket szeretem, ám ezt feltételek nélkül. Ez az album még pont annyira vad, mint amilyennek egy death metal műnek lennie kell, de még nincs úgy széttechnikázva, mint a későbbi lemezeik.

21. Bolt Thrower: Honour, Valour, Pride (2001)

És ha már death metalról beszélünk, máris itt van az irányzat egyik legjelesebb képviselője. Az az igazi földbe döngölős fajta, amit csak igazán kevesen tudnak ( talán még a korai Six Feet Under lemezeken lehet hallani hasonlókat). Na, nekik például az összes albumuk etalon, kevés olyan zenekart tudok mondani, amelyiknek a teljes munkásságát szeretem, de ők köztük vannak. Azonban ez az anyaguk valamiért számomra kiemelkedik a többi közül, úgyhogy ez került fel a listára.

20. Megadeth: So Far, So Good…So What! (1988)

Nagyon szeretem ezt a lemezt! Aki már az előző soraimat is olvasta, gondolom, nem fog meglepődni, de a Megadeth-nek is csak ezt az egy lemezét szeretem. Azért nem minden bandával vagyok így, de kétségtelen, hogy sokaknál előfordul, hogy csak egy jót tudtak csinálni nekem… A Mary Jane és az In My Darkest Hour nálam örök klasszikus.

19. Protector: The Heritage (1993)

A német Protector szintén nagy szerelem. Őket is feltétel nélkül, az összes művükkel együtt szeretem. Az abszolút kedvencem tőlük egyébként a Leviathan’s Desire EP-jük, de mivel itt LP-ket szemlézünk, ezért ezt választottam ki. Annak idején, ’89-ben az Urm the Mad egyszerre jött ki a Bolt Thrower Realm of Chaos-ával, írtam is mindkettőről. De szép évek is voltak. 🙂 Júliusban érkezik az új anyaguk, kíváncsian várom!

18. Destruction: Release from Agony (1987)

Egy újabb német banda (úgy látszik, bejönnek a germán zenék, és később több is lesz még…). Szintén nagy kedvenc. Bár igazából csak az első három lemezüket hallgatom, de azok a mai napig nagyon jók. Schmier egyedi orgánuma abszolút felismerhetővé teszi őket.

17. Vendetta: Brain Damage (1988)

Mondtam, hogy jönnek még németek…:-) Szintén nagy szerelem, ami kizárólag erre az albumra szól. Az összes többi lemezük hidegen hagy, de ez az egy valamiért a mai napig kultikus számomra. Fenomenális speed/thrash metal, egyedi ízekkel.

16. Obituary: Slowly We Rot (1989)

Mondom én, hogy ez egy jó év volt! Az Obituary bemutatkozó albumával rendesen feltúrta a földet. Aki élt és mozgott a death metal környékén, az kisebbfajta örömmámorban úszott, amikor John Tardy mindjárt a lemez legelején megmutatta, hogy ki is itt az úr! Elsöprő élmény a mai napig.

15. Anathema: The Silent Enigma (1995)

Na, azért brit honból is érkeznek kedvenceim szép számmal. Egyik jeles képviselőjük az Anathema, akiknek a munkásságát egészen a Judgement lemezzel bezárólag nagyon szeretem. A fent említett anyaguk viszont az abszolút kedvencem tőlük. Remekül ötvöződik benne az erő, a düh és a melankólia. 21. századi énjüket már nem kedvelem, számomra unalmasak lettek.

14. The Gathering: Mandylion (1995)

Ez a lemez is egy örök csoda. Nagyon kevés női énekest tudok befogadni, de Anneke feltételek nélkül az egyik kedvenc feminin hangom. Ez a lemez pedig a The Gathering egyetlen albuma, ami az első másodperctől az utolsóig tökéletes. Mind a mai napig ámulattal hallgatom ezt a csiszolatlan gyémántot!

13. Tormentor: Anno Domini (1989)

A következő magyar banda a sorban a Tormentor. A kor legjelesebb hazai képviselője. Elisabeth Bathory nótájuktól a mai napig kiráz a hideg. Tökéletes. Volt szerencsém többször látni őket élőben is, nagy élmény volt (bár egyszer hiába mentünk, mert nem jöttek…). Azzal kapcsolatban, amivé lettek a Recipe… lemezzel, inkább no comment…

12. Sodom: Persecution Mania (1987)

Vissza Germániába! Az egyik, ha nem a legjobb német thrash banda ever! Onkel Tom hangja, orgánuma abszolút meghatározó, Motörhead-es egyszerűséggel zúzzák le az embert. Minden lemezük nagyszerű, de személyes kedvencem a fent említett album, illetve az Agent Orange, bár korábbi és későbbi anyagaikat is szeretem. Egy Nuclear Winter vagy egy Christ Passion bármikor tűzbe hoz!

11. Sepultura: Morbid Visions (1986)

Mielőtt visszatérnék a németekhez, jöjjön egy kis egzotikus brazil finomság! Mi más, mint a Sepultura, vagy ahogy egyik régi kedves ismerősöm hívta, a „Szipálcsör”… 🙂 Az albumválasztás tőlük, gondolom, többeket meglep, nem hiszem, hogy sokan vannak, akik ezt a lemezt emelnék ki a munkásságukból. Bevallom, még a Schizophrenia-n gondolkodtam, de azért nekem mégiscsak ez a kultikus Sepu-anyag! Imádom minden percét. Max orgánumát, a pergő hangját, a gitár porszívó-vákuumát, egyszóval tökéletlenül is tökéletes! Max kiválása óta nem követem őket, de addig bezárólag minden lemezük aranyat ér!

10. Kreator: Pleasure to Kill (1986)

Akkor, ahogy ígértem, vissza a németekhez! Itt a következő germán thrash csoda. Az első három lemezüket szeretem, de közülük számomra ez a színtiszta etalon. Ez a lemez volt az első élményem a „durvább” metal világából, és bevallom őszintén, eleinte csak bottal mertem piszkálni, annyira sokkoló volt. De aztán azon kaptam magam, hogy nem múlik el úgy nap, hogy ne hallgatnám meg. ’97-ben egyszer még megérintettek az Outcast lemezükkel, az valamiért nagyon bejön, de egyébként manapság már nem nagyon kedvelem a munkásságukat.

9. Virrasztók: Funeral Metal (2016)

Az utolsó magyar csapat a listámon. Igazából bármelyik lemezüket választhattam volna, egyformán szeretem mindet. Egy nagyon üde színfolt volt a hazai palettán. Sajnos nem lett happy end a vége… RIP, Scrofa!

8. Napalm Death: From Enslavement to Obliteration (1988)

A grindcore örök istenei. A Lee Dorian-os időszakuk az igazán kult, de azért én a Barney-s anyagaikat is szeretem. Igazából vacilláltam is ez a lemez és a Harmony Corruption között. De későbbi anyagaik hallgatása is mind-mind kellemes időtöltés. Azért valljuk be őszintén, annak idején ennek a lemeznek a felfedezése sokunknál okozott valamifajta kéjes borzongást… 🙂

7. Paradise Lost: Gothic (1991)

Hopsz! A helyszín marad, de a stílus egy „kicsit” változik. Megmondom őszintén, én leginkább a tiszta hangon éneklő Nick Holmes-t szeretem, de ez a lemezük mindenképpen a trónra kell, hogy kerüljön. Zseniális. Egy újabb olyan banda, amelyiknek minden alkotását többé-kevésbé, de szeretem. A hörgősek közül ez a lemez, a tiszta hangúak közül pedig a Believe in Nothing a favoritom, de igazából nem tudnám egyik anyagukra sem azt mondani, hogy rossz lenne. Csak így tovább!

6. Danzig: Danzig III: How the Gods Kill (1992)

Minden lemezük zseniális, nehéz volt egyet kiválasztani, de talán ezt mondanám a legkiemelkedőbbnek. Egy igazi énekes fenomén, aki nem kifejezett (nem csak) a hangjával tarol (a Type O-s Peter Steele-t tudnám még mellé állítani). Az életérzés, a stílus, a karakter és azért hát, na, a hang is egyedülállóan borzongató. Minden percük csoda.

5. King Diamond: Fatal Portrait (1986)

Na, és ha már az énekesi karaktereknél tartunk… Ezzel a hanggal aztán sok embert ki lehet kergetni a világból… 🙂 Az ilyen orgánumra szokták mondani, hogy vagy szereted, vagy utálod, nincs langyi középút! Én pedig kifejezetten imádom a hangját! És az összes lemezét. Azért választottam ki az elsőt, mert nekem ez volt a meghatározó élményem velük kapcsolatban. A The Eye a másik nagy kedvencem. 2007 óta nem adtak ki sorlemezt, úgyhogy már nagyon várom, hogy jöjjön valami!

4. Arcturus: La Masquerade Infernale (1997)

Az egyetlen norvég banda a listámon, pedig több zenekart is kedvelek arról a tájékról. Egy igazi, fenomenális élménybomba ez a lemez. Minden mozzanatát imádom. Annyira egyedi, annyira gonosz, annyira melankolikus, annyira, annyira, de annyira… Garm pedig egy csoda! Amilyen hangok kijönnek belőle, az kész. A másik nagy kedvencem tőlük a Sham Mirrors, de azért ez a lemez kultabb. A Garm nélküli anyagaikat is szeretem, de azért valljuk be, hogy vele volt igazán teljes a kép.

3. Deicide: Deicide (1990)

Számomra a death metal csimborasszói. Alfa és ómega. Ez a lemez megtestesíti mindazt, amit egy ilyen stílusú bandától elvár az ember. Őserő, gonoszság, fekete mágia. Bentont pedig nem kell bemutatni (értsd jó és rossz értelemben egyaránt). Minden lemezük minden másodpercét imádom a mai napig. Bár a fent nevezett személy okozott az idők során némi csalódást, de azt félrerakom…

2. Bathory: Under the Sign of the Black Mark (1987)

A dobogó három fokán már csak a csimborasszók vannak. Ha a death metal-é volt a Deicide, akkor a black metal-é csakis a Bathory lehet (és a viking metalé is). Az első két helyezettem Svédországból való. A Bathoryval kapcsolatban is elmondhatom, hogy feltételek nélkül szeretem, bár Quorthon mester azért okozott néhány kellemetlen percet számomra a kísérletezősdijeivel. Konkrétan a Twilight lemeze után már nem nagyon kedveltem, amit csinál. A fent nevezett album viszont mestermű. Akkoriban igazi atombombaként hatott rám. Így visszagondolva ez az album volt az, ami elindított a metal vadabb ösvényei felé. Ez a lemez az ősgonosz, a kígyó, ami körülfon, rád tekeredik, és nem enged el többé. Örök szerelem.

1. Katatonia: Last Fair Deal Gone Done (2001)

Ahogy ígértem, újból egy svéd csapat, ráadásul a dobogó legtetején. A szenvedés koronázatlan királyai. Ők is a death/black irányból érkeztek. A méltán kultikus Brave Murder Day előző életük csúcspontja, amiből egy köztes ámulatba eveztek át a Discouraged Ones lemezzel. Ennek a köztes lebegésnek a tetőpontja lett a fent nevezett anyag. Aztán sajnos még tovább eveztek a srácok olyan vizekre, ami nekem egy kicsit már ihatatlan lett. Ettől függetlenül – bár egy kicsit fanyar szájízzel – mégis ők végeztek nálam az első helyen.

Laq