Mivel rögtön a lap indulását követően, 2017 januárjában elárultam, melyek az örökös kedvenc albumaim (ide kattintva megtudhatjátok), nem ismételném magam, legfeljebb néhány kiegészítést tennék. Az egyik, hogy ha nagyon muszáj lenne, az ott felsorolt 42 alkotást természetesen le tudnám szűkíteni, mondjuk, 25-re vagy 20-ra, de szerencsére nem muszáj. Az a 42 lemez nagyon jó – ám közel sem teljes – képet ad zenei ízlésemről, az elmúlt, lassan négy évtizedben a metal világában tett kalandozásaimról.
És itt jön a másik dolog, hogy e díszes kompániának vannak látványos hiányzói, akiknek egyértelműen ott lenne a helyük, valamiért (leginkább a létszámstop okán) mégis lemaradtak. Mielőtt azonban róluk beszélnék, megjegyzem, hogy a listán szereplő csapatokkal sem volt mindig könnyű dolgom. Az Iron Maidentől és a Judas Priesttől is két-két album különösen nagy favoritom: előbbitől a Somewhere in Time és a Seventh Son of a Seventh Son, utóbbitól pedig a Defenders of the Faith és a Painkiller. A játékszabály viszont úgy szól(t), hogy egy előadótól csak egy lemezt veszünk lajstromba. Hasonlóan nehéz helyzetben voltam az Exodus esetében is, a Death Angel, a Slayer, a Manowar és a Metal Church életművéből pedig két nagy kedvencemet kellett elengednem ahhoz, hogy a harmadikat megtarthassam.
Azok közül, akik lemaradtak a listáról, kétség kívül a legnagyobb név a Black Sabbath, akiknek minimum öt, de inkább nyolc (!) nagylemeze kívánkozik ide. És bár 2019-ben, amikor elkészítettem a magam albumrangsorát, a Paranoidot hoztam ki győztesnek, de olyan kis különbséggel, hogy tényleg nem sok értelmét látom annak, hogy a csapat első öt lemezét egymás elé-mögé pakoljam. A Metallica mellett (és előtt) ők voltak rám a legnagyobb hatással, távolmaradásukat, mezőnyön kívüliségüket érdemes ilyen szemmel nézni.
Ki tudja, miért, öt évvel ezelőtt a koncertlemezeket is száműztem a listámról, pedig közülük három is meghatározó, életre szóló hatással volt rám. Ha valamennyi kategória (EP, LP, élő album) játszik, az alábbi zenekaroktól egyértelműen ezek a kedvenc anyagaim:
Rainbow: On Stage
Uriah Heep: Live 1973
Scorpions: Tokyo Tapes
S ha már a régi nagyoknál tartunk, a Deep Purple-től minimum a Machine Head-nek a listán lenne a helye. A ’80-as évekből olyan nagy neveket hagytam ki, mint például az Accept, akiktől – Fast as a Shark ide, Princess of the Dawn oda – nem a Restless and Wild, hanem a Russian Roulette a kedvenc albumom. Vagy a Grave Digger, akiktől ha csak egy lemezt nevezhetek, akkor Heavy Metal Breakdown, ha kettőt, akkor a Witch Hunter-t játszanám még be az egyre terebélyesebb listára. A Mercyful Fate talán nem volt olyan nagy hatással rám, mint az eddig említett zenekarok, ám a Melissa és a Don’t Break the Oath is kikerülhetetlen klasszikusok, máig gyűjteményem becses darabjai.
A Twisted Sister úgy, ahogy van, jöhet :-), de ha „there can be only one”, akkor az Under the Blade-et és a You Can’t Stop Rock ’n’ Rollt lököm be a csónakból a cápák közé, és a Stay Hungry vitorlázhat a többi klasszikussal az örökkévalóság felé. A W.A.S.P. azonos címet viselő debütalbuma mellett a Warlock True as Steel-je és a Vendetta Brain Damage-e kívánkozik még nálam ebből az évtizedből a műfaj dicsőségfalára.
Az izgalmas ’90-es évekből, akik nem szerepeltek a Piszkos Negyvenkettőben, pedig ott lenne a helyük, az Bruce Dickinson és a Balls to Picasso album, az In Flames-től a Whoracle mindenképpen és esetleg még a Clayman, a Mind Funk önmagáról elnevezett bemutatkozó nagylemeze, a Saigon Kick The Lizard-ja, a Monster Magnet Dopes to Infinity-je, a Suicidal Tendencies Lights… Camera… Revolution albuma, a Temple of the Dog egyetlen nagylemeze, a Trouble-tól a Plastic Green Head, a Type O Negative-tól a Bloody Kisses és az October Rust, a Warrior Soul-tól a Drugs, God and the New Republic, valamint a Sonata Arcticától az elejétől a végéig szenzációs Ecliptica.
Nem tudom, mennyiségileg hol tartunk, de a magam mércéje alapján még mindig nem adtam lejjebb a színvonalból. Ezekkel a lemezekkel, azt gondolom, életem végéig jól ellennék, méghozzá a folyamatos eufória állapotában. (State of Euphoria – mindig ezek a hatásvadász lemezcímek! 😉 )
Leave a Reply