Meliah Rage, Razor, Legion of the Damned

Vannak albumok az életemben, amelyek nem pörögnek állandóan, de időről-időre mindig visszakéredzkednek a fülembe, hogy aztán egy ideig megint ne nyúljak hozzájuk. Az alábbiak közül ilyen a Meliah Rage és a Razor, sőt, a Razor-től konkrétan csak ezt az egy albumot hallgatom. A Legion, mondjuk, egészen más tészta, ott jó pár „sláger” lapul az én kis házi kedvencemen, na de ne rohanjunk előre, íme, Buga B újabb három házi kedvence.

Meliah Rage: Kill to Survive (1988)

Az amerikai banda tipikus példája a házi kedvencnek. Bár a többi albuma is rendben van, főleg a legutóbbi Idol Hands, én mégis csak ezt az egyet nyűvöm fáradhatatlanul. Véleményem szerint ugyanis ezen a lemezen találták meg azt a tökéletes egyensúlyt a heavy, speed és thrash elemek között, amivel a jövő generációi számára is sikerült maradandót alkotniuk.

Itt van például a legelső szám, a Beginning of the End. Klasszikus kezdés, tökéletesen megadja az alaphangulatot és megmutatja, mire lehet számítani a Meliah Rage-től: jól felépített, tempós, lendületes, dallamos számokra, amik mintha nem is Bostonban születtek volna, hanem inkább Európában, Németország környékén, ellentétben az Idol Hands albummal, ahol már igazi, jó kis amerikai thrasht hallhatunk.

A következő szerzemény, a Bates Motel nemcsak témájában, hanem hangulatában is igen borongós, sejtelmes, ez is az egyik kedvencem a lemezről, bár hangulatteremtésből az egész korongon abszolút jelesre vizsgáznak a srácok. A párja pedig az Enter the Darkness, ami szintén klasszikus Meliah Rage szám, fogós refrénnel és kellő durvasággal.

Az instrumentális Meliah Rage egy kicsit mindig meglep, bátor húzásnak tartom egy ilyen lemezen, de még éppen a hallgathatóság határán van nálam, a szintén elég közepes The Pack-kel együtt. Ezt a két szerzeményt leszámítva viszont tényleg nagyon bivaly albumról van szó, ami a mai napig megállja a helyét, és a borító még mai szemmel űberkirály, kár, hogy nem kapok sehol ilyen pólót. 🙂

Nagyon-nagyon-nagyon szívesen megnézném őket koncerten, de tudomásom szerint 2021 óta inaktív a banda, így csak reménykednem lehet, addig pedig fél-egyévente felteszem ezt a korongot, és hadd szóljon a Meliah Rage*!

*A cikk hozománya egyébként, hogy végre utánanéztem, mit takar a banda neve: a meliah indián törzs rituáléját, amit csata előtt végeztek, hogy rendesen hangulatba kerüljenek, gondolom, némi varázsgomba segítségével.

Kedvenc számok: Beginning of the End, Bates Motel, Enter the Darkness

Razor: Violent Restitution (1988)

A Razor hiába a kanadai big four (Annihilator, Sacrifice, Voivod, Razor) tagja, én annak idején csak az ötödik lemeznél ugrottam fel a zakatoló thrash-vonatukra, és a következő megállónál le is szálltam, vagyis számomra a Razor EZ a lemez, amin már jól hallható a speed és a thrash közötti átmenet, jellegzetes kanadai ízekkel fűszerezve.

Már a nyitószám, a The Marshall Arts is bizonyítja, hogy ezek a srácok nagyon tudtak zenét írni, de mivel instrumentális dalról van szó, nem jön ki rögtön a csapat legnagyobb hiányossága, ami viszont a többi számnál egyértelmű. Hiába a kidolgozott, lendületes, mindent elsöprő zene, ha nem társul hozzá egy igazán karakteres hang is, és azt hiszem, ennél a lemeznél pont ez hiányzott az igazán komoly áttöréshez.

Pedig ott a Hypertension, ami a kedvencem az albumról, vagy a Taste the Floor, amiben megszólal a borítóról ismert láncfűrész, vagy a Behind Bars, aminek lenyűgöző az alaptémája. Ezektől a számoktól már elsőre is leesett az állam, és nem véletlenül térek vissza mindig a lemezhez, de az énekhangot 30 év távlatából sem tudom megszokni.

Sajnos a srácok a korong végére kicsit kifogytak mind a lendületből, mind az ötletekből, de ez, mondjuk, 14 számnál (a hidden track-kel együtt 15) megbocsátható bűn. Ha valaki időutazást szeretne tenni a kanadai speed-thrash hőskorába, akkor a nyilvánvaló választáson, az Annihilator-ön kívül csakis ezt az albumot tudom ajánlani, garantált a szórakozás.

Kedvenc számok: The Marshall Arts, Hypertension, Behind Bars, Enforcer

Legion of the Damned: Sons of the Jackal (2007)

A Legion of the Damned nyilván nem egy underground ínyencség, vagy egy alig ismert, már régóta nem játszó zenekar, viszont szép sorban gyártják a megbízható, minőségi, fejet leszakító lemezeket. Valamiért nekem mégis a banda második, 2007-es teljes korongja, a Sons of the Jackal akadt be, és vált eggyé a LOTD nevével a fejemben. (A második helyen egyébként a Slaves of the Shadow Realm áll, gondolom, mindenki izgult, hogy melyik album lehet az. 🙂 )

A zenekar előtörténetéről elég annyi, hogy Occult néven alakultak 1992-ben, Hollandiában, és öt korong után érezték, hogy a nevük nem az igazi, így 2006-ban született meg a végleges, Legion of the Damned név. 1992 óta mindössze ketten maradtak végig hűségesek a zenekarhoz: a hörgésért felelős Maurice Swinkels és a dobos Erik Fleuren. Egyébként nem cserélgették a tagokat nyakra-főre, a mostani felálláson kívül 30 év alatt még öten fordultak meg a bandában, és közülük a basszeros Twan Fleuren már nincs közöttünk.

Ennyi elég is a száraz tényekből, jöjjön az első szám, a Son of the Jackal, ami egyből lerobbantja az ember fejét. Nincs mese, nem véletlenül ez volt az első szám, ami igazán behúzott a LOTD világába. Ez a dal hozza mindazt, amit ebben a lemezben imádok: iszonyú dühös, sötét, ijesztő és gonosz az egész dal, hatalmas tempóval, amit durva, hörgő énekhang egészít ki, pont, ahogy szeretem, mégis megjegyezhető, és éppen eléggé dallamos az egész. Már az első hallgatáskor az ugrott be, hogy valami ilyesmi lehet az aláfestés az Apokalipszis lovasainak érkezésekor.

A hangulatteremtéshez nagyon értenek a srácok; úgy tűnik, hiába adtak ki az Occulttal öt lemezt is, az ifjúkori lendület nem tört meg, és erre az albumra is bőven jutott ötlet és düh. Ott van például az Undead Stillborn földöntúli kezdőriffje, a Diabolist sötét mocska, vagy a Death Is My Master mindent eltaposó, kegyetlen mészárlása. És ha ez még nem lenne elég, a refrének is nagyon ülnek; a LOTD úgy tudja megtartani zenéje élvezhetőségét és dallamosságát, hogy közben egy vérben úszó mészárszék sem veheti fel a versenyt a srácok alkotásaival.

Természetesen a banda többi korongjára sem lehet panasz, egyszer-egyszer azok is előkerülnek nálam, de véleményem szerint ez a csapat legösszeszedettebb munkája, úgy, hogy közben a velejéig romlott maradt, vagyis az old school és az új rajongók is örülhettek. Na, ennek a keresztmetszete vagyok, így nem csoda, ha annyira betaláltak nálam ezzel. A polcomon a helye az albumnak mindörökre.

Kedvencek: Son of the Jackal, Death Is My Master, Diabolist

About Buga B 50 Articles
Bogdán László „Buga B”: Az egykori Brutal Metal, később pedig a Pulling Teeth fanzine szerkesztője. Koncertfanatikus, civilben egy fordítóiroda projektmenedzsere.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*