Elképzelhetetlennek tartom, hogy magyar nyelven olyan kritika jelenjen meg az idei Ignite lemezről, amelynek bevezetőjében nem kerül szóba Téglás Zoli neve. A kaliforniai dallamos hardcore/punk csapatot mi, magyarok mindig is Zolival azonosítottuk, aki magyar voltától függetlenül is a legkarizmatikusabb frontemberek egyike. Dallamos, hard rock szintű vokáljaival, a dalszövegek kereteit szétfeszítő mondanivalójával, színpadi jelenlétével magasan kiemelkedik a mezőnyből. Az egy dolog, hogy az A Place Called Home a maga műfajában számomra minden idők legjobb lemeze, az viszont már más lapra tartozik, hogy két utódja is csont nélkül hozta a minőséget.
Zoli azonban – bármilyen meglepőnek is tűnhet a csapat dolgait felületesen követők számára – nem volt alapító tag az Ignite soraiban. A jövőre már harmincéves banda vezetője a basszusgitáros Brett Rasmussen, Zoli pedig a banda harmadik vokalistája volt. E tények ellenére képtelenségnek tartottam, hogy a zenekar nélküle menjen tovább. Rasmussen és a szintén alapember Craig Anderson dobos azonban másképp gondolkodtak. És milyen jól tették, hogy nem dobták be a törülközőt! A friss igazolás első blikkre Zoli totális ellentétének tűnik. Az öndefiniáló címmel ellátott, azaz voltaképpen cím nélküli friss anyag ennek ellenére tipikus Ignite cucc, de értelemszerűen mégis más, mint az eddigiek. Nem több, nem kevesebb, mint a korábbi anyagok, csak némileg másabb.
Először is, Eli Santana egy végtelenül szimpatikus figura. A spanyol (vagy indián) felmenőkkel rendelkező srác az Incite soraiban, gitárosként groove-os thrash metalt játszik, a power metalos Holy Grail-ben a hathúros mellett a vokálokban is közreműködik, de megfordult az egykori Huntress-ben is. Lövésem sincs, hogy ilyen múlttal és ezzel a portfólióval a háta mögött Rasmussenék miként láttak fantáziát ebben a lóhajú metalosban, de hogy stílszerű maradjak, ismét jó lóra tettek. Santana hangja elődjénél mélyebb fekvésű, de énekdallamai ugyanúgy beeszik magukat az ember bőre alá, ahogy Zoli témái tették. A dalszövegek nem járnak körbe annyi témát, és nem olyan mélyek, mint Zoli sorai, de mondanivalóból így sincs hiány.
Ha nem vagy a műfaj rajongója, elképzelhető, hogy csak legyinteni fogsz, és azt mondod, hogy az idei Ignite egy újabb félórás dallamos punk/hardcore anyag a klasszikus Bad Religion vonalon, amely gyorsan eléri a kívánt hatást, de gyorsan el is fogjuk felejteni. Ha viszont követed az irányzat dolgait, el fogod ismerni, hogy nem is olyan szimpla feladat megírni egy ennyire könnyen memorizálható dalcsokrot. A csapatból ki-be lépkedő két gitáros, Kevin Kilkenny és Nik Hill érdemeit nem lehet eleget hangsúlyozni: már a nyitó Anti-Complicity Anthemben olyan, punk rock vonalon atipikusnak ható témákat játszanak, hogy az énekesváltástól függetlenül nyomban meggyőztek arról, hogy részemről ismét csillagos ötös lesz a végeredmény.
A kórusok és vokálok ezúttal is ülnek. A sebességfokozatokat is bátran variálják, a The Rivert például akár letekerhetnék egy szimpla gyors tempóval, ehelyett egy olyan középrészt illesztettek a nótába, ahol Anderson is kiélhette a kreativitását. Az olyan, jól megszokott, laza csuklóval elővezetett darák, mint a This Day vagy a Call Off the Dogs hallatán a mezei Ignite-rajongóban nem marad semmi hiányérzet. Az utóbbiban friss fűszerként extrém vokálok is felütik a fejüket. A formabontóbb szerkezetű, kórusokkal dugig pakolt On the Ropes nálam szintén csont nélkül rendben van, ahogy a refrén-bajnok The Butcher in Me is tökéletes időgép a kilencvenes évek közepére.
Az Ignite kapcsán mindig is csak egy észrevételem volt, amit most sem hallgatok el: miért nem lehet sűrűbben jelentkezni a friss lemezekkel?! A cím nélküli korongnak az év végi elszámolásnál a majdani top 10-es listám felső ligájában a helye!
Nameless
Leave a Reply