Hetente toppannak be az életembe újoncok, számomra eddig ismeretlen bandák. Hallgatom őket, igyekszem megtalálni bennük az egyediséget, azt, amitől emlékezetessé, akár a kedvenceimmé is válhatnak. Aztán egyesek továbbra is seszínűek maradnak, és a virtuális kuka felé veszik az irányt, míg másoknál előbb egy-két nóta ragyog ki a masszából, aztán úgy a harmadik-negyedik randi alatt valami átkapcsol bennem, és onnantól már szívesen látott vendég, sőt, meghitt lakótárs lesz nálam az adott csapat.
Talán írtam már, hogy időnként szívesen böngészek tematikus válogatásokat, amelyekből aztán kicsemegézem magamnak az ígéretesnek tűnő anyagokat. Ilyen volt például „a tavalyi esztendő 30 legjobb power metal nagylemeze” (https://yourlastrites.com/2021/12/03/we-have-the-power-the-top-30-power-metal-and-power-related-albums-of-2021/) vagy a „2022 eddigi legjobb thrash metal albumai” lista (https://www.sputnikmusic.com/topalbums.php?t=39). A portugál Hellspike múlt év novemberében napvilágot látott alkotása azonban nem ezekről a lelőhelyekről származik, és nem is kiadói javaslatra ismerkedtem meg vele. Mondhatni, véletlenül bukkantam rá, aztán valahogy hetekre ott ragadt a lejátszási listámon.
Bár a 2019-ben alakult lisszaboni speed/thrash triónak ez még csupán a második nagylemeze, a valódi kilétüket művésznevek mögé rejtő tagok korántsem nevezhetők nyeretlen kétévesnek. Az énekes-basszusgitáros Rick Metal 1992 óta a blacker Filii Nigrantium Infernalium alapembere, de a Perpetratörben is 2008 óta ő a mély hangok felelőse. A gitáros Zellpike több mint egy évtizede az Inquisitor nevű banda oszlopos tagja, ezzel párhuzamosan pedig két másik zenekarban is megfordult; ezek egyikében, a Ravensire-ben 2011-2016 között játszott együtt Rickkel. A két muzsikus ezt követően döntött úgy, hogy példaképeik előtt tisztelegve, ám mai hangszerelésben, az alapvetően old school muzsikába modern elemeket is beemelve saját speed metal zenekart alapítanak. Egyedül az ütős Skullthrashernek ez az első zenekara, de fizimiskáját látva ő sem tegnap foghatott először dobverőt a kezébe.
Mint az kiadójuk, a Metal on Metal Records weboldaláról is megtudható, a luzitán veteránokra a Brit Heavy Metal Új Hullámának hangzása mellett a ’80-as évek német speed/thrash bandái hatottak leginkább. Azok közül, akikkel „hírbe hozzák” őket, leginkább a korai Running Wild-éval rokonítható a Hellspike muzsikája. Rick hangjának tónusa, énekstílusa tényleg hasonlít Rock ’n’ Rolféra, a zene pedig valahol félúton van a Branded and Exiled album és a kalózkorszak soundja, keménysége és dallamossága között. Ezzel együtt hiba lenne kizárólag egyetlen csapat árnyékát vetíteni rájuk; amíg nem olvastam, hogy másoknak a Hellspike zenéje hallatán mely régi csapatok jutnak eszébe, fel sem merült bennem a hamburgi négyessel való hasonlóság. (Leginkább olyan a muzsika, mintha Herr Kasparek a Running Wild mellett egy speed metal mellékprojektet indított volna…)
Még a negyedik-ötödik hallgatás után is azt akartam írni, hogy a portugálok sajnos nem játszanak olyan karakteres zenét, mint nagy elődeik, hogy inkább csak jó momentumaik, mint ütős dalaik vannak, ám idővel szinte valamennyi nóta kontúrjai megvastagodtak, és ma már, ahogy fut, mondjuk, a They Live vagy a Divide to Rule, az adott ponton belőlem is kiszakad a refrén, tudom, hol következik egy nekem tetsző gitártéma, vagyis jó ismerősömmé vált az anyag, amit még mindig, így, sokadjára is szívesen hallgatok.
Az említett számokon kívül az album utolsó három szerzeményét emelném még ki: az instrumentális On Through the Times lendületét és váltását, a „legdurvább, leggyorsabb tétel” címet kiérdemlő Ruthless Invasion-t, amelyben a Sodom munkássága köszön vissza, és a Lost Reality-t, amely végre egy tényleg kellemesen dallamos, a dal közben is előkerülő, a végén pedig többször is ismétlődő témával ajándékoz meg bennünket.
Szerethető muzsika, inkább speed, mint power metal, erős Running Wild hatásokkal. Még néhány hallgatás, és lehet, hogy a mostani négyes osztályzat helyett négy és felet is megszavaznék nekik.
Leave a Reply