Ha már legutóbb a (dolch) cikkemet azzal indítottam, hogy nagyon vártam az ígéretes kezdés méltó folytatását, most az E-L-R kapcsán csak magamat tudom ismételni. Nincs rálátásom, hogy kinek ütötte át az ingerküszöbét a csapat debütálása, de a 2019-ben kijött Maenad nálam jó köröket futott, talán még az akkori top 10-es listámra is felkerült. Ugyanakkor, az azóta eltelt három év alatt – ahogy rendre előkerült a korong – a hiányérzetem is egyre fokozódott velük kapcsolatban, mert az azon hallható zenéjük hipnotikus spirálja úgy beszippantott, hogy elvesztettem időérzékemet, egyre rövidebbnek tűnt a háromnegyed órányi játékidő, és farkaséhes, telhetetlen függőként vártam a friss húst, a következő adagot, amit most Vexier címen le is szállított számomra a svájci trió.
Elég volt egy pillantást vetni a borítóra, hogy megnyugodjak: a jelek szerint az új album egyenes folytatása elődjének. Ugyanaz az erdő, ugyanaz a talaj, ugyanaz a színvilág, és talán ugyanannak a hölgynek (tündérnek?) a lábai. Még az őszi avar fölött ellibbenő mozdulat is mintha a Maenadon megkezdett óvatos lépésnek lenne egy másik fázisa – mintha csak pár másodperc telt volna el a két kép között. Ennyi párhuzam talán már sok is a jóból – önismétlés- és unalomszagot áraszt ennyi megegyezés –, de néhányszor végighallgatva az új albumot elmondhatom, hogy a látványelemeket messze meghaladóan több közös zenei pont van a két lemez között, mégsem egymás lelketlen kópiái. A folytatás minden pillanata eleven és mámorító, azonos helyi értéken van elődjével, sőt, talán jobb is annál.
A csapat történetét nagyjából felvázoltam első lemezükről írott cikkemben (itt), most emlékeztetőül csak annyit: I. R. (basszusgitár, ének) és S. M. (gitár, ének) már régóta barátok, amikor 2016-ban felmerül az ötlet, hogy elképzeléseiket közös projekt keretében összecsiszolják és kidolgozzák. Első dobosuk egy másik barát, Migre le Tigre, aki egy éven át volt velük, de miután I. R. és S. M. másik városba költöztek, új dobos után kellett nézniük. Az első demó rögzítésekor (In Splendor & Sedation) M. K. segítette ki őket mint beugró, de az első próbák után mindannyian érezték, hogy ők hárman hosszabb távon is összetartoznak.
A Bernben alapított zenekar gyorsan megtalálta helyét a műfajok képzeletbeli polcán. Post metal/doomgaze és experimental rock – leginkább ezekkel jellemzik a triót a különböző fórumokon, de számomra ezek túl általános és semmitmondó címkék, én inkább a Shamanic Doom Rock „skatulyában” helyezném el őket. „Hipnotikus ritmusok, amelyek az örök visszhang ködében függnek” – ők valahogy így öntik szavakba muzsikájuk lényegét, amit én is csak megerősíteni tudok. Az E-L-R zenéje folyékony és mágikus dark rock, ami metalos felhangokkal kavarog maga körül, mint első lemezük címében az ae ligatúrájának meanderező vonalai.
A Maenadról azt írtam akkoriban, hogy kétségesnek tartom a „kevésből sokat kihozni” koncepció hosszú távú életképességét, de a zenekar a 2019/2020-as fellépések során kipróbálta, mi működik jól a színpadon, mi a lemezen, és a leszűrt tapasztalatok fényében apróbb korrigálásokat eszközöltek. Maradt a delejező élmény, de egy hajszálnyival keményebb, szögletesebb lett a folytatás. Amúgy meg, ez inkább hangulati zene (nem az észnek, hanem a léleknek szól), és talán éppen a korlátolt elemek tekergetéséből eredő flow élmény ad neki egyedi arcot – így viszont nagyon is működik az egész, és ez a lényeg.
Amiről szó van, az az Opiate the Sun című dallal tökéletesen leírható, amit aztán a lemez egészére ki lehet vetíteni. A nyitótétel tizenkét percének talán dukál is a hosszan elnyújtott felvezetés, ami tapadós és képlékeny témák lombkoronák fölötti táncává, egy önmaga körül forgó rituálévá terebélyesedik. A változások organikusan erednek egymásból, fület bántó törések nélkül emelkedik és süllyed a révület mértéke. A Three Winds egyből beazonosítható black metalos témával indít (simán lehetne Primordial is), ami aztán – meg nem mondom, mikor, de már valahol az elején – felülíródik, udvariasan elenyészik, és egy, az előzőhöz nagyon hasonló ünnep kulisszái között találjuk magunkat, aminek csúcspontját itt is éteri énekkel koronázza meg egy felsővilág-béli, testetlen női hang.
A Seeds első taktusainál megint dejá vu érzésem támad. Mintha alig változott volna valami, mégis egy másik dalban vagyunk, ami úgy kanyarogja át magát a játékidején, hogy végül önálló entitássá válik, csakúgy, mint a Fleurs of Decay, ami az eddig megismert trükköt hasznosítja újra: a sárba taposott faleveleken megcsillanó hangulati egység alatt elegáns változékonyságot rejteget, amit csak többszöri nekifutásra fed fel a kitartók előtt. A Vexiert záró Foret némely momentumában egy nyúlfarknyit kilóg a sorból. Itt Baze vendégszereplése hoz új színt a jórészt instrumentális összképbe – ami így a befejezés előtt még nekem is jólesik. Ha minden igaz, ő egy svájci rapper, de szerencsére nem a frankót tolja az arcunkba, hanem azonosul a vibrációkkal, meghajol a zene ereje előtt.
A fentiek fényében egyértelmű: az album dalai szoros rokonságban állnak egymással. Az öt tétel ugyanabból a fészekaljból előkúszó öt kígyó-testvér, amik egy irányba tartanak, valami derengő fény felé. Talán úgy tűnhet, mintha a Vexier hangulati egyneműsége gyengítené az élvezeti értékét, és bár ebben sokak számára lehet is némi igazság, az E-L-R mégis tud valami titkot, amivel a végig hasonló logikájú zenéjüket remek hallgatnivalóvá tudják varázsolni, éspedig azzal, hogy minden pillanatban ők maguk is szinte kézzelfoghatóan „ott vannak” a hangfüggöny mögött. Nem érzem azt, hogy az alkotó és a befogadó között elválasztó tényező lenne, hogy hanghordozón és hangszórókon át közvetítik az „üzenetet”. Amikor azt írtam, hogy az album eleven és mámorító, éppen erre gondoltam. Mintha minden újrahallgatáskor odaállnának a hangszereikkel a mikrofonok elé, és csak ott, csak neked eljátszanák a lemez teljes anyagát – ahányszor csak akarod.
Szűknek is tekinthető ösvényeken kalandozik a Vexier, mégis szabadnak tűnik (de leginkább felszabadultnak), mert pszichedelikus könnyedséggel viszonyul saját korlátaihoz. Elődjéhez képest nincs szó nagy változásokról, de a milliméterekben mérhető kiigazítások egy fokkal izgalmasabbá és színesebbé teszik, éppen annyival emelve meg a csapat ázsióját a szememben, hogy az unalomba fulladás rémképét velük kapcsolatban még legalább egy-két lemezzel későbbre prognosztizáljam. Addig is, a Vexier képében itt az aranykeretes meghívó egy zártkörű eseményre, amit tölgyfák övezte tisztáson tartanak, holdfényben és harmatban, és ami fölé én, a már kezdés előtt megérkező vendég, öt csillagot rajzolok az égre.
Leave a Reply