Destruction: Diabolical (2022)

Úgy gondolom, mindenki számára ismerős az a helyzet, amikor az ember egy zenekar feltétlen hívének vallja magát, ám valójában csak néhány lemezt szeret igazán az adott csapattól. Na, nekem pont ilyen zenekar a Destruction. Amilyen fanatikus módon imádom a korai anyagaikat, pontosan olyan közömbösen viseltetek az újkori lemezeik iránt. Nem állítom tehát, hogy árgus szemekkel figyeltem modern kori ámokfutásukat, ám a csapaton belül nemrég bekövetkezett változások egészen új megvilágításba helyezték a frissen megjelent, Diabolical című korongot.

Bevallom, kissé érzékenyen érintett a hír, hogy az alapító gitáros, Mike Sifringer nem tagja többé a zenekarnak. Különösen azért fájlaltam a dolgot, mert számomra mindig is Mike egyéni ízű riffelése jelentette a Destruction fő vonzerejét. Meg hát akárhogy is nézzük, a jó öreg Mike volt az, aki a kilencvenes években, vagyis a klasszikus metal leggyászosabb időszakában is életben tartotta a bandát. Amikor Schmier barátunk már legfeljebb csak a péklapáttal léggitározott a családi pizzériában, Herr Sifringer akkor is ugyanúgy a próbaterem mélyén izzadt, és új nótákon agyalt. Sikeresen össze is kalapált néhány pusztítóan gyenge anyagot, amiket később még maga a zenekar is próbált a feledés homályába taszítani, persze nem sok sikerrel. Pedig nagyon tanulságos kis cuccok azok, én például kötelező tanulmánnyá tenném őket az összes fiatal thrash metal csapat számára. Csak hogy lássák, hogyan nem érdemes modernizálnia magát egy old school bandának.

Szóval, a göndör gitáros lelécelt, és a sejtelmes nyilatkozatok alapján főként egészségügyi okai lehettek a távozásának. Valljuk be, az utóbbi évek fotói alapján hihetőnek tűnik a dolog. Szegény Mike tényleg olyan rosszul festett mostanában, hogy kis túlzással akár ő is feszíthetne a friss lemez borítóján, és akkor sem lenne kevésbé horrorisztikus a végeredmény. Sajnáltam ugyan a távozását, ám egyúttal felettébb kíváncsi is voltam, hogy a zenekar hogyan fog túllendülni az elvesztésén. Reménykedtem benne, hogy Mike üresen maradt magasszárú tornacsukája nem fog túl nagynak bizonyulni a frissen érkezett Martin Furia számára.

Nos, nagyjából három dal kellett ahhoz, hogy a fiúk eloszlassák a kétségeimet az új felállás életképességét illetően. Talán az Antichrist lemez idején éreztem utoljára ilyen tüzet és bizonyítási vágyat a Destruction zenéjében. Végül is, ha jobban belegondolunk, az a korong is egy új korszak nyitánya volt, éppen úgy, ahogy ez a friss lemez is egy újrakezdést jelent a csapat életében. Márpedig egy új fejezetet csakis egy gyilkos koronggal illik indítani. Schmier bátyánk tudta ezt jól, és valószínűleg addig ütötte fiatal társai fejét a germán thrash metal szabálykönyvével, míg azok már álmukban is egy Ruhr-vidéki bánya mélyén vedelték a Spacebeer-t Knarrenheinz és Violent Mind társaságában.

Már rögtön az intró után felcsendülő első dal, a Diabolical hallatán örömmel nyugtáztam, hogy a Destruction vonata gond nélkül robog tovább, hiába lécelt le a mozdonyvezető. Semmi probléma, mostantól két vasmarkú legény lapátolja a szenet a kazánba, soha korábban nem tapasztalt sebességet préselve ki a vén bádogtaligából. A friss dalok szédítő intenzitása egészen a korai lemezek idejébe repíti vissza a hallgatót. Nyilván nem írták újra az Infernal Overkill albumot, ilyesmivel kár is lett volna próbálkozni, mert az a lemez egy olyan korszakban született, ami már sosem fog visszatérni. Az idő kerekét nem sikerült ugyan visszaforgatniuk a fiúknak, de a klasszikus anyagok szellemiségét sikeresen ültették át a jelenkorba.

Az újdonsült gitárduó alaposan betanulta a leckét, a No Faith in Humanity vagy éppen a Hope Dies Last nyakatekert riffjei akár Mike agyából is kipattanhattak volna. Az utóbbiban ráadásul egy olyan villámkezű szólót is lezavarnak, amilyet az öreg jointfüstölő talán sosem tudott volna kipréselni magából. Randy Black dobjátéka szintén dicséretet érdemel, régi vágású szögelése nagyban ráerősít az anyag old school jellegére. Alapvetően a gyors thrash-zúzdák dominálnak a lemezen, de szerencsére többről van itt szó, mint egyhangú csépelésről. A The Last of the Dying Breed-ben például némi klasszikus metal riffelés dobja fel a hangulatot, a Whoreification viszont már hátborzongató dallamaival fokozza a feszültséget. A lemezt záró GBH-feldolgozás pedig újfent alátámasztja azt az elméletet, hogy a jó öreg anarchista punk nélkül talán sosem született volna meg a thrash metal.

A Destruction legénysége bebizonyította a kétkedőknek, hogy Mike Sifringer után is van élet. Schmier és társai egy erős és határozottan szórakoztató lemezzel nyitottak új fejezetet a csapat történetében. Na persze csak akkor, ha szórakoztatónak találod, amikor a gitárok legyalulják az arcodat, az énekes pedig a maradék hajadat is leüvölti. Márpedig ha igazi thrashernek vallod magad, akkor valószínűleg komálod az ilyesmit. Ha egy vérbeli germán cséphadarásra vágysz, ebben a lemezben biztos nem fogsz csalódni.

About Gabrielkiss 83 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*