Azon zenekarok között, amelyek ugyanúgy meg tudják dobogtatni a punkok, a thrasherek és a HC-arcok szívét, a Cryptic Slaughternek biztos helye van. A csapatot 1984-ben, a kaliforniai Santa Monicában alapította három tinédzser, akik akkor még tutira nem sejtették, hogy ekkora hírnévre fognak szert tenni; csupán csak zajongani akartak egy kicsit, hogy kipihenjék az iskolába járás fáradalmait. Ha valaki beüti a tyubon, hogy „Cryptic Slaughter Live 1986”, az maga is láthatja, hogy ezeknek a srácoknak még a borotválkozással sem kellet bajlódniuk. A felvételen egy kertvárosi ház udvarán nyomnak egy koncertet, és bizony némelyik zenészpalántát apuci hozza a helyszínre, mert még jogosítványa sem lehet. HEHE!!
A Life in Grave demót 1985-ben rögzítik, és ekkor Bill Crooks basszer/énekes még csak 15, Les Evans gitáros 18, Scott Peterson dobos pedig szintén 15 éves. A basszusgitár felvételeinél azért Les is besegít. A demó megjelenése után csatlakozik hozzájuk a 16 éves Rob „Blasko” Nicholson, aki átveszi Billtől a basszusgitári teendőket. A demó hamar körbejár az underground körökben, és se perc alatt híre megy az együttesnek. Ennek köszönhetően a Metal Blade kiadó nem is pöcsöl sokat, ráugrik a bandára. Az első lemezre sem kell sokat várni, 1986 júliusában már piacra is kerül a Convicted, ami nem csak Amerikában, hanem a világ valamennyi szegletében sikert arat, és válik kedvencévé minden, az új csapatokra csillapíthatatlan étvággyal vadászó fanatikusnak.
Én valamikor 1988-ban ismerkedtem meg ezzel a mesterművel, amikor hozzám került egy másolt kazin. Le is vett rögtön a lábamról, és rohantam a boltba az üres kazettáért, hogy át tudjam másolni magamnak. Ami rögtön pofán ütött, az Scott teljesítménye volt. Akkoriban még nem hallottam senkit ilyen rohadt gyorsan ütni; le is esett az állam, pláne hogy akkor még én is arról ábrándoztam, hogy egyszer dobos leszek! HEHEHE!! Na, persze!!!
A fiúk 14 nótát darálnak le 31 perc alatt, a hallgatónak nem adva túl sok időt a pihenésre. Ha éppen úgy támad kedvük, egy kicsit lejjebb vesznek a sebességből, de annyi ideig nem, hogy a pulzusod visszaálljon a megszokott ritmusba. Eszméletlenül intenzív a cucc, és ember legyen a talpán, aki végig tudja ugrálni az egész albumot egy hajtóra. A gitár piszok nyersen recseg, zörög, duruzsol, és ha Les nagy nehezen rá is veszi magát valami gitárszólónak jóindulattal sem nevezhető vinnyogásra, az sem tart sokáig. Amit még imádok a lemezen, az a basszusgitár hangja. Ebben a stílusban alap, hogy előtérben van, de amikor szinte csak Rob pengetését hallom, a gyönyör liftezik bennem.
Bill rekedtes hangon üvöltözik, de néha úgy hadar, mintha az ének felvételei alatt rájött volna a hasmenés, és minél gyorsabban túl akarna esni a dalok rögzítésén. Mint már említettem, néha visszavesznek a tempóból, és azért a dalok is több témából vannak összeszögelve, ezért bátran kijelenthetem, hogy változatos kis nótacsokrot dobál a pofánkba ez a négy tejfogú kölyök. Több nóta is van, ahol az indításnál vagy éppen a leállásnál Rob pettingezik a basszusgitárral; ilyenkor szinte én is valami pettingre vágyom, úgy fel tud pörgetni.
A Cryptic Slaughter még két albumot rögzített ebben a felállásban, és végig hűek maradtak önmagukhoz. Aztán jött egy rövidke leállás, majd 1990-ben a negyedik lemez, de azon már Les mellé három új arc érkezett. Volt még két rövid visszatérés, de csupán egy feldolgozás EP-re futotta, s ekkor is csak Les Evans volt az egyedüli őstag a csapatban. Aztán a F.O.A.D. Recordsnak köszönhetően kijött még két válogatás, amelyek leginkább a fanatikus gyűjtőket csigázták fel. A banda örökségét 2018 és 2021 között egy Lowlife nevű csapat vitte tovább, amelyben két alapító, a gitáros Les és a dobos Scott zenélgetett ráérő idejében. Ha hihetünk a hírforrásoknak, most újra Cryptic Slaughter néven nyomulnak, és a két eredeti tag mellett még három zenész van a bandában, akik szintén öreg rókák, és olyan együttesekben melóznak még, mint az Expulsion, a Repulsion és a Sorm. Nem hinném, hogy a Cryptic Slaughter újabb albumot tervezne, de manapság semmi sem lehetetlen. Ugyanakkor kétlem, hogy a régi anyagokat megfejelnék, ha új dalok fabrikálására adnák a fejüket.
A Cryptic Slaughter hatalmas alap az underground zenék kedvelőinek körében, és ez így is fog maradni, arra mérget lehet venni. A Convicted pedig az egyik legtökéletesebb thrash/crossover alkotás, ami valaha is született. Legutoljára 2014-ben jelent meg újrakiadása, de tuti, hogy megél még egy párat, mert jönnek-jönnek az újabb generációk, és keresik-kutatják. Még én is rohadt nehezen tudtam a vinyl változatot beszerezni, pedig régi vadász vagyok. HEHE!! Ha van valaki, aki még nem hallotta, de kíváncsi rá, hogy milyen egy tuti, ’80-as évekbeli thrashcore ámokfutás, ami pogóra készteti még a kibaszott beépített bútorokat is, az gyorsan kutasson rá, és adja át magát annak az élvezetnek, amikor a szobában ugrálva helyet cserél a tornacipője a baseball sapkájával. Hajrá!!!
Leave a Reply