Claymorean: Eulogy for the Gods (2021)

Ha csak a nevüket és az új lemez borítóját nézném, azt gondolnám, hogy egy epikus, esetleg szimfonikus folk/power csapat anyagára bukkantam, amelynek dalai a brit-szigetek középkori történelmének sorsfordító eseményeit, véres kezű hősök dicső tetteit éneklik meg. Az előadónak nem is feltétlenül kell „helybelinek” lennie, hiszen szinte minden náció képviselőitől hallottunk már kelta hatású muzsikát, de hogy éppen déli szomszédaink ragadjanak klémort, a szoknyás felföldi marconák (skótok) kétkezes kardját, és fakadjanak közben dalra…!?

A Claymorean ugyanis egy, a szerbiai Lazarevacról származó ármádia, amely 1994 és 2003 között, majd pedig egy hosszabb szünetet követően, 2012-től 2014-ig Claymore néven futott – azóta hívják magukat úgy, ahogy ma is ismerhetjük őket. Első korszakukban mindössze egy nagylemezt jelentettek meg, újjáalakulásukat követően viszont megtáltosodtak, és további négy albumot tettek le az asztalra.

A csapat egyfajta családi vállalkozásként működik, hiszen az alapító gitáros Vladimir „Vlad Invictus” Garčevićhez 1998-ban előbb öccse, a bőgős Goran, 2012-ben pedig majdani felesége, az énekes Dejana is csatlakozott. A másik gitáros, Uroš Kovačević a zenekar utolsó három albumán szerepelt, a mindössze 21 éves dobosnak, Marko Novakovićnak viszont az Eulogy… az első közös harci kalandja a klánnal. Sejthetően az ő tesója az a Vladimir Novaković, aki a tavaly szeptemberben megjelent anyag két számában is szólózik.

S hogy az előzetes elképzelésekhez képest valójában milyen muzsikát játszanak a Skót Nagy Kard őrzői? A kezdeti időkben a billentyűs hangszer is része volt az eszköztáruknak, ám hét-nyolc éve a szintihangok teljesen kikoptak a soundból, és a Blood of the Dragon főtémáját leszámítva kelta zenei motívumokat sem nagyon hallok a lemezen. Klasszikus, történetmesélős heavy/power metal ez, amelyet mindenekelőtt olyan klasszikus bandák inspiráltak, mint a Manilla Road vagy a Virgin Steele. Így aztán nem meglepő, hogy a Eulogy… Lords of Light című számát a MR 2018-ban elhunyt gitárosának, Mark Sheltonnak ajánlották, az album szerintem legjobb nótája, a The Burning of Rome (Cry for Pompeii) pedig egy VS-feldolgozás.

A szerzeményeknek csupán az elenyésző része hirdeti a rettenthetetlen skótok dicsőségét, a szerb csapat dalainak témáit a fantasy és a horror sötét zugaiból meríti, vagy éppen a világtörténelem lapjairól választja. Az album In the Tombs of Atuan című daláról sokaknak ugorhat be az amerikai írónő, Ursula K. Le Guin hasonló című regénye, az Atuan sírjai; a Lords of Light pedig Robert E. Howard világába kalauzol bennünket.

(Közben rákerestem, ám ilyen angol szót, hogy claymorean, nem találtam a világhálón; úgy hangzik, mintha egy bizonyos vidékről, birodalomból származó emberek gyűjtőneve lenne /„claymoriak”/, vagy azoké, akik a klémort forgatják…)

Zeneileg szerintem teljesen rendben van az anyag: Dejana rekedtes, erőteljes, Dorót idéző hangjához jól passzol a gitársound, és a keménység és a dallamosság arányát is jól eltalálták. Vlad és Uros rövid, ízes szólókkal díszíti a nótákat, „hangulatfokozó” gyanánt pedig olyan effekteket vetnek be, mint a Hunter of the Damned végén hallható hatalmas robajlás vagy a Battle in the Sky-t nyitó vad kardcsörgés, csatazaj.

Kár, hogy az album legjobb dala, a The Burning of Rome (Cry for Pompeii) nem saját nóta – nyilván azoknál üt igazán nagyot, akik nem ismerik az eredetit. Itt hangzik el az anyag legütősebb refrénje és szólója is. Másik kedvencem az In the Tombs of Atuan, ami egy slágeres, lendületes szerzemény. A harmadik pedig a lemezt záró, tényleg epikus, bár csupán szűk hétperces Blood of the Dragon, ami kislemezen már 2019-ben napvilágot látott, erre az albumra viszont újravették és újrakeverték. Különlegessége, hogy itt Vlad is a mikrofonhoz lép, vendégként pedig a svéd multi-instrumentalista, Cederick „Ced” Forsberg (Blazon Stone, Cloven Altar, Palantír, Rocka Rollas stb.) szólózik benne.

A gyorsabb szerzemények ellensúlyát olyan doom-osan hömpölygő, erősen Black Sabbath-hatású dalok képezik, mint a Lords of Light vagy a Mystical Realm (Deorum in absentia), vagyis elmondható, hogy a Eulogy for the Gods a tempók és a hangulatok szempontjából is változatos, ráadásul a maga 44 percével abszolút befogadható hosszúságú anyag. Nekem időnként egy picit sok Dejana rekedt, magas hangú üvöltése, az ötödik-hatodik szám környékén pedig érzek némi hullámvölgyet, ezzel együtt mégis ez volt az a lemez, amit az elmúlt napokban – a The Troops of Doom Antichrist Reborn-ja mellett – a legtöbbet hallgattam.

About Coly 1182 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*