A napokban konstatáltam, hogy felületünkön valamilyen véletlen folytán kimaradt az egykori sörpusztító és címeres társasága tavalyi lemezének recenziója. Mivel a naprakészség sosem volt az erősségem, a lemez pedig az összes hozzám eljutott fórumon pozitív reakciókat váltott ki az önjelölt ítészekből, így – remélhetőleg – most sem késő írni róla néhány pozitív gondolatot.
Meglepő vagy sem, de a szakállas berzerker a Black Label Society logója alatt már legalább kétszer annyi lemezt készített, mint főnöke jobbján. A poszterarcként, a megboldogult nyolcvanas évek végén Ozzy Osbourne gitárosaként megismert egykori benzinkutas srác és a mai Zakk Wylde között bár külsőre kevés a hasonlóság, a főhős zenei részről, a gyökereit tekintve mit sem változott. Mindig is nagy bőszen hangoztatta, hogy a riffek gyártásának mikéntjét Tony Iommitól leste el, a szólómunka terén a néhai Randy Rhoads volt a példaképe, a hangulattémák kapcsán pedig Jimmy Page volt a tanítómestere. A képlet a Black Label Society-nél ma is éppen ilyen egyszerű. Ez a nagyra nőtt kölyök ma is ugyanígy gondolkodik. Az énektémák tekintetében pedig olyannyira ellesett mindent Ozzytól, hogy a Madman távollétében, egy dobost csatasorba állítva lényegében egymaga leszállíthatna egy soron következő Ozzy szólólemezt. Ezekkel a gondolatokkal persze semmi újat nem mondtam, de megnyugtat a tudat, hogy magát Zakket sem feszíti szét a megújulásra való törekvés. Minden jól van úgy, ahogy három fentebb emlegetett gitárhőse és munkaadója lepakolta a heavy metal pilléreit. Ezekre ma is lehet építkezni. Egy új Black Label Society korongtól pedig pontosan ezt várjuk.
Tudjuk is le gyorsan a kötelező kritikai észrevételt, amiből nálam mindössze egy akad, az pedig a szokásos: a borító. Egyik korábbi BLS korong frontja sem sikerült szemet gyönyörködtetőre, és ebbe a sorba az új kép is tökéletesen passzol. Bár hozzá kell tennem, hogy öndefiniálás szempontjából mégis csillagos ötös ez a gyorsan összedobott vázlat. A tetemes diszkográfiából hozzám a csaknem két évtizedes The Blessed Hellride/Mafia duó áll a legközelebb. Lemezes fronton a 2010-es években éreztem némi megtorpanást, majd stagnálást, de a legutóbbi Grimmest Hits – nálam legalábbis – újra sínre rakta a bandát. A Doom Crew Inc. pedig egy újabb jól (talán az előző korongnál is jobban) sikerült dalcsokor a Zakk-művektől.
Elképzelhetőnek tartom, hogy ebben az is közrejátszott, hogy a John DeServio és Dario Lorina alkotta duó már 2014 óta a mester oldalán muzsikál, illetve a dobos, Jeff Fabb is a második albumát abszolválja a bandában. A kísérő muzsikusok közül a hangsúly a másik gitárt kezelő Dario Lorinán van, aki még a dalszerzésbe is bele tudott folyni.
Olyan az egész cucc, mintha egy best of BLS albumot hallgatnék, eddig ismeretlen dalokkal. A lemezt nyitó Set You Free például úgy kezdődik, mint valami Sabbath-téma a hetvenes évek végéről. Zakk az Ozzytól kölcsönzött vokáltémák mellett nem átall a saját énekhangján is megszólalni, a dal csúcsa pedig a többkörös gitárszóló. A zakatoló Destroy & Conquer akár a fentebb hivatkozott 2003-as lemezen vagy közvetlen utódján is helyet kaphatott volna, a kifacsart és elnyújtott riffek, illetve a jóleső döngölés időgépbe ültetik a hallgatót. Az elszállt You Made Me Want to Live akár a New Orleans-i lápvidékről is érkezhetne (mínusz a gitárszóló), egyébként pedig, ha nem akarom különösebben megerőltetni magam, ezt a szerzeményt is elintézhetném egy sabbathos jelzővel.
A Forever and a Day képében a Beatles is belép a képbe, de a liverpooliak is mindig ott voltak a főnök alapvető hatásai között. A Love Reign Down pedig olyasmi, mint egy hetvenes évekből teleportált Bruce Springsteen nóta. Az End of Days kevésbé tipikus darab, egy kissé befordult doom eposz, amelynek épp’ az érzelmesre vett középrésze üt igazán mellbe. A Ruins című dalban a stílusidegen gitárszóló ellenére érzek egy kis southern rockot is, de simán elképzelhető, hogy tévedek, a feeling mindenesetre ott van.
Nem akarom lelőni valamennyi poént, felesleges is belemerülni az össze nóta szétcincálásába, a legjobb, ha beleásod magad az egyes dalokba! A trükk az egészben annyi, hogy a leírtak alapján a muzsika teljesen nyilvánvalónak tűnik, mégis van mit emésztgetni az egyes szerzeményeken. A Doom Crew Inc. csak megerősített abban, amit már évtizedek óta tudunk, ez pedig szimplán annyi, hogy ahogy maga Zakk, úgy a Black Label Society is egy színfolt a mindenkori sablonos mezőnyben. A tavalyi anyag pedig a kortársak között hibátlan teljesítmény. Szerintem.
Nameless
Leave a Reply