
A holland Arjen Anthony Lucassen fő projektje, az Ayreon mellett, fennmaradó kreatív energiáinak kiteljesítése érdekében időnként egyéb formációkkal is bejelentkezik. Az ezredforduló környékén ezek egyike volt az utóbb rövidebb életűnek bizonyult, a metalos csapásvonaltól messzebbre nyújtózkodó Ambeon, a másik pedig a Star One, amely épp’ a fémesebb irányba terjeszkedett tovább. Az utóbbi formáció a felbukkanásakor szintén egyszeri kalandnak tűnt, de máig három nagylemez is készült e név alatt. Mivel az idei Revel in Time-ról Coly már megemlékezett (itt), két elődje pedig 2022 tavasza során kapott látványos és tartalmas újrakiadást, ezeken a hasábokon, visszamenőleg most ez utóbbi korongokról lesz szó.
Space Metal (2002)
A becsületes nevén Arjen Anthony Lucassen’s Star One-ra hallgató formáció első korongja idén májusban fogja ünnepelni húszéves jubileumát. A főnök az alapítás évében minden előzmény nélkül jelentkezett is a debütáló koronggal, amely látszatra zenekari albumként látott napvilágot. A dobok kivételével minden hangszerért Lucassen felelt, a dobcucc mögé pedig az Ayreon soraiból és a Gorefestből ismert Ed Warby ült be. Szólóénekesként az anyazenekar szokásától eltérően mindössze három dalnokot, a Symphony X-frontember Russell Allent, az elsősorban a Threshold mikrofonja mögül ismerős Damian Wilsont és az ezerarcú Dan Swanöt igazolta le, a női vokálokat pedig kizárólag az akkor még After Forever-es Floor Jansen szállította. Persze nem is Lucassenről beszélnénk, ha néhány további vendéget nem invitált volna a projektbe, de haladjunk sorjában!
Az űrutazás a hangulatteremtő, késői Pink Floydot megidéző Lift-Off című bevezetővel veszi kezdetét. A tényleges nyitódal, a Set Your Controls pedig gyorsan nyilvánvalóvá is teszi, hogy az ötletgazda nem véletlenül mellőzte a borítóról az Ayreon logóját, hiszen a zenei világ az akkori európai korszellemnek megfelelően egyértelműen a metal irányába mozdult el. Tudjuk, hogy Lucassen a ’80-as években a holland Vengeance soraiban kezdte a metalkodást, Warby pedig a ’90-es éveket melózta végig a Gorefest ütőseként, szóval a fémesebb megfogalmazás egyiküktől sem állt különösebben távol. A lemez címe pedig fején találta a szöget: a „space” a dalszövegekre (amelyeket egy-egy sci-fi történet inspirált) és a koncepcióra, a „metal” pedig egyértelműen a megszólalásra utal. Persze nem ilyen sarkos a dolog, hiszen a zenei oldalon bőven akad progresszív rock is.
A lendületes Set Your Controls-ban Lucassen masszív gitárjai keverednek Jens Johansson hol hammondos, hol a Stratovarius-lemezeken megszokott, csilingelő hangszíneivel, a szólóorgia pedig progresszív metal a javából. A fokozatosan építkező High Moon egy kifejtősebb darab, szintén domináns billentyűs jelenléttel, a Blackmore-Lord páros dolgait felidéző összjátékkal, heroikus férfi szólóénekkel, többszólamú vokálokkal és Floor Jansen fátyolos dallamaival. A korabeli Therion mozgott hasonló ösvényen. Az effektekben gazdag Songs of the Ocean némely részletében a torzított férfiének a Type O Negative dolgaira is emlékeztet, egyébként manapság talán a hazai Mytra utazik ehhez hasonló muzsikában.
A Master of Darkness újfent progresszív metal, szaggatott riffekkel és sokrétű énekdallamokkal. A dalok közül a Csillagkapu című film által ihletett, szellősebb megfogalmazású The Eye of Ra áll a legközelebb az Ayreon-féle progresszív rockos megközelítéshez. A Dűne sztoriján alapuló, enyhén dark rockos Sandrider és az Alien-gyökerű Perfect Survivor után érkező, refrénjével kimagasló Intergalactic Space Crusadert követően a Starchild zárja az alapverziót. A Spaced Out és az Inseparable Enemies az eredeti kiadás bónuszai voltak, amelyek természetesen a jubileumi változaton is helyet kaptak.
Az újrakiadás csaknem félórás bónusz CD-jének igazi érdekessége a nyitó Hawkwind medley, amelyben a spack rock úttörők vezére, Dave Brock is szerepel, de itt van még az előbb emlegetett Spaced Out alternatív verziója mellett a David Bowie-féle Space Oddity feldolgozása is. A Star One sztoriját 2003-ban a Live on Earth című dupla koncertanyag zárta le.
Victims of the Modern Age (2010)
A következő évek Ayreon interjúiban visszatérő téma volt, hogy lesz-e folytatása a Star One lemeznek, de Lucassen rendszerint kizárta ezt, vagy szimplán kitérő válaszokat adott az ezt firtató kérdésekre. 2010 elején viszont megérkeztek az első hírek arról, hogy a projekt egy újabb lemezzel fog jelentkezni. A végül az év novemberében napvilágot látott anyagot a főnök ugyanazzal a zenészgárdával készítette el, mint a nyolc évvel korábbi debütöt. Említés szintjén, pusztán érdekesség gyanánt érdemes rögzíteni, hogy önmaga helyett a basszusgitárosi posztra Peter Vink személyében egy veterán muzsikust szerződtetett, de valljuk be, hogy ennek az összkép szempontjából nincs jelentősége.
Hozzám ugyan a debütáló anyag áll közelebb, de az a határozott véleményem, hogy volt értelme bolygatni a Star One nevet. A futurisztikus koncepció megmaradt, de ezen a lemezen a főnök már nem más dimenziókba, illetve képzeletbeli űrutazásokra invitálta a hallgatót, hanem dalszövegeiben szó szerint földhöz ragadt témákkal foglalkozott. Ahogy a cím és a borító is sugallja, a központi téma ezúttal az egyén helye a modern világban. A lemez szerkezete egyébként szinte teljes egészében megfeleltethető a debüt felépítményének.

Az itteni intró a Down the Rabbit Hole (feltehetően utalás Lewis Carroll Alice Csodaországban című könyvére) névre hallgat. Az első lemezhez hasonlóan a Digital Rain is metalos gitárjaival hívja fel magára a figyelmet, ahogy az Earth That Was is húzós, huszonegyedik századi gitárhangzással kezdődik. A holland szerző védjegye mindig is a monumentális dalszerkesztés volt, természetesen az összes szerzemény végkifejlete ebbe az irányba halad. A címadóval beérkezik a szó eredeti értelmében vett progresszivitás, árnyalatnyi extrém énekhang is színesíti a sokszínű eposzt. A Human See, Human Do dallamaiban érzek valami játékosságot, felszabadultságot, a 24 Hours pedig egy utaztató tételként, kvázi filmzeneként indul, de a space rockos billentyűtémák mellett itt is bevetésre kerülnek a zúzós gitárok. A Cassandra Complex progresszív metalja után az It’s Alive, She’s Alive, We’re Alive a bonyolult zenei alapokra érkező slágeres énekdallamaival hívja fel magára a figyelmet. A lemez esszenciája pedig az epikus zárófejezet, az It All Ends Here.
Az áprilisi újrakiadáson öt, számomra ez idáig ismeretlen bónuszdal is helyet kapott, amelyek egyike az Emerson, Lake & Palmer Knife Edge című szerzeményének feldolgozása. Az eredeti dalsorrendet záró eposz címével ellentétben tehát a Star One sztorija nem ért véget. Úgy tűnik, Lucassen évtizedenként érzi azt, hogy e név alatt is van mondanivalója, és afféle oldalági projektként talonban tartja a formációt. Az idei új anyag, illetve az első két lemez friss újrakiadása most megfelelő apropót szolgáltat ahhoz, hogy Lucassen bevezessen minket a Star One sajátos, földtől elrugaszkodott világába.
Nameless
Leave a Reply