Tokyo Blade: Night of the Blade (1984)

Az a fiatal, aki egy információhiányos korban, konkrétan a ’80-as években, a metaltól frissen megigézve igyekezett minél több csapatot megismerni és zenét begyűjteni, valószínűleg nem tudott súlyozni, különbséget tenni a későbbi szupersztárok és a rövid életűnek bizonyuló zenekarok között. Már csak azért sem, mert a majdani gigászok is akkor kezdték a pályájukat; honnan is sejthettük volna, hogy mi lesz belőlük! Plusz messze nem volt akkora rálátásunk a színtérre, mint napjainkban: újoncként fokozatosan derítettük fel ezt a területet, anyagi erőforrásaink végesek voltak, és ilyen szempontból sokáig a rádió és a haverok kölcsönkazettái voltak a fő beszerzési csatornáink. Amit kaptunk (teljesen random módon), abból tudtunk válogatni. Ha tetszett a muzsika, az előadója a kedvencünkké, újonnan épülő világunk egyik pillérévé, az adott lemez pedig annak az időszaknak a klasszikusává vált számunkra.

Nem tudom, mindenkire igazak voltak-e a fenti kijelentések, rám mindenképpen. Egy W.A.S.P. lemez, aztán egy Motörhead, majd egy Quiet Riot, egy Accept, egy Mad Max, egy Scorpions, egy Tokyo Blade és így tovább: számomra ezek voltak a kilométerkövek a metal országútján, és mivel mindegyik tetszett, egymással teljesen egyenrangúak voltak a szememben. Más talán ettől eltérő úton haladt, így számára nem ezek az előadók és albumok lettek az alapvetések. Neki, mondjuk, kimaradt a Mad Max vagy a Tokyo Blade, ahogy én sem hallgattam például Lee Aaront vagy Hellhammert.

Furcsa helyzet ez, mert sokaktól, akik akkoriban komoly hatásaim voltak és a favoritjaimmá váltak, nagyon sokáig vagy egyáltalán nem hallhattam másik anyagot. Mindezt cikkem főszereplőjéről, az angol Tokyo Blade-ről is elmondhatom. Egykori rádióújságokból tudható, hogy Komjáthy György 1985. március 24-i műsorában adta le a Night of the Blade hat számát. (A maradék kettőt csak jó néhány évtizeddel később hallottam.)

A csapat – akkor még White Diamond néven – 1979-ben alakult Salisbury-ben. Rövid időn belül többször is nevet váltottak, így lett belőlük előbb Killer, majd Genghis Khan, aztán Mádäme Guillotine, újra Genghis Khan, s végül 1983-ban kötöttek ki a Tokyo Blade mellett. Tér- és időkoordinátáikból adódóan őket is a Brit Heavy Metal Új Hullámához (N.W.O.B.H.M.) soroljuk, annak is a jó értelemben vett kommerszebb irányzatához.

A Night of the Blade a zenekar második nagylemeze. Az előző albumot is jegyző Andy Boulton (eredeti nevén Andrew Ramsey McColm) és John Wiggins gitárosokhoz, valamint Steve Pierce doboshoz ekkor csatlakozott Andy Wrighton basszusgitáros és az énekes Vic Wright. Az új frontember szó szerint az utolsó pillanatban érkezett: a lemez énektémáit addigra már elődjével, Alan Marsh-sal rögzítették, majd Wright-tal újravették. Ám a régi éneksávokat is megőrizték, és a korong 1998-as újrakiadásához (Night of the Blade… The Night Before) használták fel, amikor már újra Marsh volt a TB pacsirtája. Az eredeti, 1984-es albumon viszont meghagyták Alan háttérvokáljait – két szám, a Rock Me to the Limit és a Lightning Strikes kivételével, amelyeket már a távozása után vettek fel. Így tulajdonképpen mindkét énekes szerepel az albumon, még ha Marsh nevét nem is tüntették fel a kreditlistán.

(A sors később igazságot szolgáltatott az eredeti hangszál-akrobatának: 1984-es távozását követően háromszor is visszatért, a csapat legtöbb nagylemezén, a tizenegyből hat korongon az ő hangját halljuk, és jelenleg is ő a Tokyo Blade frontembere.)

Vic Wright

Érdekes, hogy a lemez nem egy dinamikus nótával robban be, hanem egy komótosabb szerzeménnyel, a Someone to Love-val nyit – amit persze aztán az anyag talán legütősebb darabja, a címadó szám követ. Utóbbi máig nagy kedvencem, és annak idején is gyakran szerepelt az általam összeállított slágerlistákon. Nagyon össze van rakva a nóta: a gyors, sodró tempójú részek már-már a speed metal határát súrolják, egy emlékezetes gitárriff markánsan választja el egymástól a verzét és a refrént, a lassú középrészből izgalmasan váltanak át a tempós szólóra és a „szenvedős”, elnyújtott befejezés is tartogat még némi csemegét.

A B oldalt viszont tényleg egy lendületes szám, az Unleash the Beast vezeti fel, ami kvázi a címadó ikertestvére, és egy, a refrént hatásosan sulykoló szerzemény, a Lightning Strikes (Straight Through the Heart) zárja.

Andy Boulton

A stílus alapvetően amerikaias: a sound általában tiszta, szellős, nincs telezsúfolva hangszeres sávokkal, jól tud érvényesülni az ének és a kórus. Nem csak a refrének fogósak, a verzedallamok is fülbemászóak. A fentebb is említett W.A.S.P. és Quiet Riot mellett a Hanoi Rocks jut még eszembe erről a zenéről. A szűk 35 perces korong szinte valamennyi dala sláger. Talán a Komjáthy György műsorából kimaradt Warrior of the Rising Sun és Dead of the Night halványabb egy kicsit; mindkettő lírainak indul, majd begyorsul, de később is vannak bennük lassú részek. Persze az is lehet, hogy csupán azért nem kerültek olyan közel hozzám, mint a többi nóta, mert nem azokkal együtt ismertem meg őket.

Ugyanez a felállás készítette az egy évvel később megjelent Blackhearts & Jaded Spades albumot is, majd 1985 végén a csapat – a nem megfelelő menedzsment- és kiadói támogatásra hivatkozva – feloszlott. A gitáros Boulton azonban rövid időn belül, új tagokkal ismét mozgásba hozta a zenekart, ami ekkor már az ő cégére alatt futó projekt volt (Andy Boulton’s Tokyo Blade). Ez a formáció lépett fel nálunk is, 1986. június 14-én, a Kisstadionban rendezett Metál Mánia fesztivál („szuperkoncert”) főbandájaként. Őket megelőzően a magyar Poseidont, Stresst, Fáraót és Pokolgépet, valamint a német Railway-t és Talont láthatta-hallhatta a közönség. A TB – élén Pete Zito énekessel – összesen nyolc dalt játszott, amelyek többsége nem meglepő módon a Blackhearts… albumról származott, a Night of the Blade-et pedig két nóta, a Lightning Strikes és a Night of the Blade képviselte.

A csapat ma is létezik: bár élőben nem túl aktívak (2019-ben mindössze négy koncertjük volt, azóta pedig egy sem), legfrissebb albumuk, a Fury ez év január 21-én látott napvilágot. Amiben viszont valószínűleg világcsúcstartók, hogy első tíz nagylemezüket tíz különböző kiadó jelentette meg, s csupán utolsó két alkotásukat gondozta ugyanaz a cég. Azt gondolom, ez is közrejátszott abban, hogy messze nem értek el olyan sikereket, amelyekre az ígéretes kezdetek alapján predesztinálva lettek volna, s amelyek sok más, velük együtt indult brit csapatnak megadattak.

About Coly 1184 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*