Óriási szerencse most számomra, hogy a Rattle Inc. oldalain szerkesztőségi „elvárás” a szubjektivitás, mert hidegfejű kívülállóként nem sok használhatót tudnék mondani erről a lemezről. Alapvetően nem black metalon élek, de olykor furcsa megérzések a műfaj felé fordítják a figyelmem, és ilyenkor a nagy felhozatalból közel tud kerülni hozzám egy-egy lemez – elsősorban érzelmi alapon. Így vagyok most a Tardigrada második albumával, a tavaly novemberben megjelent Vom Bruch bis zur Freiheit-tal is. Néhány szikár tény van csupán, amelyeket nézőpontom nem tud eltorzítani vele kapcsolatban, minden más csak benyomás, hangulati azonosulás és az ezekből eredő kusza álomkép.
Már a találkozásunk sem volt tudatos. Nem én bukkantam rá a lemezre, hanem a lemez pécézett ki magának. Reményekkel fűtött keresgélés helyett egyszerűen csak ráböktem az egyik címre a listámon, és azt mondtam: „Te leszel az! Te vagy a kiválasztott – és én követni foglak!” És úgy is lett. Talán szerencsém volt vele, talán több annál, de az biztos, hogy ismeretségünk minden percét élvezem.
Jön tehát egy rövid „szolgálati közlemény”, aztán pedig az, hogy mire gondolt a szpíker, miközben beolvasta. A svájci illetőségű Tardigrada 2010 óta létezik, és a három másik zenekarban (Dakhma, Solitudo Solemnis, Suamanucaedere) is érdekelt dobos, H.A.T.T. köré szerveződik. Mellette két gitárost találunk (Threnos és Kryptos, mindketten énekelnek is), valamint T.-t, aki ezen az albumon basszusgitáron (session zenészként) bővíti ki a triót kvartetté. Korábbi munkásságukról eddig nem volt tudomásom, de nem kell nagy lemaradást behoznom, mert egy 2016-os bemutatkozó album (Emotionale Ödnis), egy két évvel korábbi demó (Widrstand) és a most terítékre kerülő Vom Bruch bis zur Freiheit alkotja a diszkográfiájukat. Hajt ugyan a kíváncsiság, hogy megismerjem a múltjukat, de visszafelé majd csak később indulok, mert most is van miben elmerülni. Úgy néz ki, egyelőre leragadtam a csapat friss anyagánál.
Tulajdonképpen könnyű dolgom van. A műfaj atmoszferikus black metal, és pontosan azt kapod, amit a borítón látsz. Valahol a második perc környékén átszakad egy gát, és majd’ egy órán keresztül visz magával a lezúduló áradás, ami néha megengedi, hogy megkapaszkodj valamiben, de aztán sodor tovább. A falakat lefedő tablóképek csábító távlatai ellenére zeneileg korlátozott sávban mozog a lemez. A „black” és az „atmoszferikus” jelzők tökéletesen illenek rá – és semmi más. Nincs benne különösebben mellbevágó eredetiség – egyéniség azonban igen, meggyőző erő pedig még inkább –, bár ez is jobbára abból adódik, ahogy a zenét mint kifejező (és festő) eszközt használják.
Nem esnek túlzásokba, pár színnel (tulajdonképpen csak néhány árnyalattal) dolgoznak, ezekből heves, de tűpontos mozdulatokkal több réteget mázolnak egymás fölé, amelyek alatt összemosódnak a textúrák, és sűrűvé válnak azok a grafitszürke tömbök, amelyekből a végtelennel határos tájképeket kirajzolják. Nyilván minden tételnek van saját struktúrája, de ezek kiismeréséhez idő kell (amit érdemes is rászánni, mert van bennük anyag bőven), egyébként pedig ez pont az a fajta zene, amelyet inkább átélni érdemes, nem pedig túlgondolni.
Néhány nyugalmi pont azért befészkelődött a dalok közé (ezeknek nem címeik, hanem sorszámaik vannak), és intróként, outróként és átvezetőként egyaránt értelmezhetők. Ezek az egy-két perc „keskeny”, törékeny hidak – jobbára akusztikus beszúrások – jókora monstrumokat kapcsolnak egybe, amelyek mind feltartóztathatatlan lendülettel gördülnek előre, változó sebességgel, de olyan elszántsággal, hogy játékidejük tíz és tizenhét perc közé szorítása már önmagában is komoly teljesítmény. Hegygerincek fölött elterpeszkedő komor fenség forrasztja monolitikus egésszé a lemez szerzeményeit, így nem is tudnék kiemelkedő pillanatokat megemlíteni. Általában az a kedvencem, amit éppen hallok, de az albumot záró címadó darab mindenképpen figyelemre méltó – és nem csak a terjedelme miatt.
A hangzás van annyira tiszta, hogy részletekbe menően is megkönnyíti a befogadást, mindeközben nem lóg ki az underground „esztétikából” sem. Az ének másodlagos szerepet kap a forgatagban, visszhangosan sejlik fel az örvények fölött, a dob-gitár-basszusgitár hármasának dominanciája megkérdőjelezhetetlen. A szakadatlanul záporozó tremoló témák függönye mögött T. basszusjátéka azért megér egy külön misét, ahogyan H.A.T.T. két lábdobhoz való viszonya is – amiről Andrew Whale „géppuska-taposásai” jutnak eszembe a Bolt Thrower beinduló részeiből.
Nem tudom és nem is akarom kijelölni a lemez helyét a nagy egészben (nem mintha nem érdekelne, vagy nem számítana), de nem racionális okok miatt szerettem bele – csak úgy jött a semmiből, én pedig hagytam, hogy megvegyen kilóra. Biztosan hasonlít erre vagy arra, de hol érdekel ez most engem, amikor fekszem a hullámok tetején, fehér tajtékok mossák a hajam, és nézem a kétoldalt elsuhanó, köd lepte tájat.
És ha már itt tartunk: a frontképet egy megtörtént eset ihlette. A Lombardiában 1916 és 1923 között épült Gleno-gát középső íve az átadás után negyven nappal – ahogy a tározók megteltek vízzel – átszakadt, és a lezúduló áradat 40 kilométeren keresztül letarolt maga előtt mindent, több száz ember halálát okozva.
A Vom Bruch bis zur Freiheit ennél azért kíméletesebb, de a hasonlat így is tökéletes. Ez is jókora távon sodor magával, de akárhányszor is fordultál meg a tengelyed körül, úgy dob partra a végén, hogy átázott ruhában, bokáig állva a latyakban, alig várod, hogy újra belevesd magad.
Válasz írása