Stray Gods: Storm the Walls (2022)

Bob Katsionis gitáros/billentyűs neve elsősorban az olyan zenekarok révén lehet ismerős, mint a Firewind, az Outloud vagy éppen a Serious Black. Mindezek mellett főállású Iron Maiden-fanatikus is, Stray Gods nevű új zenekarát pedig éppen azért hozta össze, hogy a brit metal legenda előtt rója le tiszteletét. Mi több, állítása szerint „sokan örülnének, ha ma így szólna az Iron Maiden”. Első hallásra túl nagy szavaknak tűntek ezek egy kis görög gitáros szájából, így nem tagadom, felettébb kíváncsi voltam, hogy vajon mivel fognak előrukkolni a fiúk bemutatkozás gyanánt.

Szeretném leszögezni, semmi bajom azzal, ha egy zenekaron érződnek a hatásai. Nekem sosem okoz gondot, ha egy csapat iron maidenes zenét játszik, vagy ha egy énekes stílusa Dickinson mestert idézi. A probléma ott kezdődik, amikor ezeket az összetevőket így, egybecsomagolva kapom meg, mert akkor az ilyesmit már hajlamos vagyok nem tisztelgésnek, hanem másolásnak tekinteni. Félreértés ne essék, nagyon is örömteli dolognak tartom, hogy a fiatal zenészgeneráció egyes tagjai a régi nagyok örökségéhez nyúlnak inspiráció gyanánt, de azért nem ártana egy-két egyedi megoldással is hozzájárulni a produkcióhoz. Valahogy úgy, ahogy Jon Schaffer csinálja: nála is mindig lehetett érezni, hogy merről fúj a szél, ennek ellenére az Iced Earth markáns stílusát nemigen lehet összekeverni senki máséval.

A Stray Gods esetében azonban nemigen beszélhetünk ilyesmiről. Ők bizony egy az egyben, mindenfajta kilengéstől mentesen nyomják a Vasszűz-féle heavy metalt. Talán egyedül vagyok ezzel az érzéssel, de valahányszor összefutok egy ehhez hasonló, a példaképével teljes mértékben azonosuló brigáddal, a szememben egyszázaléknyit mindig csökken az eredeti banda értéke. És ez nem tetszik. Őszintén szólva, kezd már egy kissé frusztrálóvá válni, hogy lassan minden bokorban Steve Harrisek meg Bruce Dickinsonok kezdenek teremni. Mondom, nem a tehetséggel van gondom, hiszen nekem is szívügyem a klasszikus metal jövője, de azért ne forgassuk már ki a régi nagyokat a saját örökségükből. Különben is, egy olyan remek hangszálakrobata, mint jelen esetben Artur Almeida, ne elégedjen már meg annyival, hogy ő a „kisméden” énekese. Már csak azért se, mert írhat akármilyen jó dalokat egy effajta zenekar, a hallgatók egy idő után úgyis az eredetit fogják választani.

Aki azt hiszi, hogy ezek után jól le fogom húzni a lemezt, az bizony nagyot téved. Mert szent igaz, hogy egyetlen eredeti hangot sem hallok itt, ennek ellenére nagyon is tetszik a Storm the Walls. Miért is ne tetszene, hiszen szeretem az Iron Maident (ki nem?), és az itt hallható muzsika tökéletesen idézi meg a Harris-művek korai anyagainak zabolátlan energiáját. Hogyha te is a legendás csapat 1981 és 1985 közötti, fiatalos lendülettől vezérelt lemezeire esküszöl, akkor a Stray Gods bemutatkozó albumával sem tévedhetsz nagyot. Ezek a fiatal zenészek ugyanis már-már ijesztő alapossággal, minden apró részletre odafigyelve sajátították el az első öt Maiden-lemez összes jellegzetes stíluselemét. Ha valaki azt állítaná, hogy az akkoriban fiókban maradt Steve Harris szerzemények használati jogát vette meg a zenekar jó pénzért, gondolkodás nélkül elhinném.

Ismerős zenei megoldásokból, hangulatokból építgeti tehát szerzeményeit a csapat, de a konkrét dallamok és gitáriffek eltulajdonítását a lehetőségekhez mérten azért megpróbálták elkerülni. Éppen ezért nem is igazán értem, hogy például a Black Horses hogyan mehetett át a rostán a szelektálás során. Kegyetlen jó nóta, ezt kár lenne tagadni, de hát hogyan is lehetne rossz, hiszen akkora The Number of the Beast nyúlással indít, mint ide Lacháza. Ettől a kis malőrtől eltekintve viszont olyan élményt nyújt a lemez, amitől az összes Iron Maiden rajongó mind a tíz ujját megnyalja. A The Seventh Day dallamos zakatolásától kezdve a tempós Naked in the Fire-ön át egészen a Storm the Walls heroikus fináléjával bezárólag egy rossz szavunk sem lehet a dalok minőségére. Nyolc tétel alkotja csupán az albumot, de így legalább nincsenek tölteléknóták. (Első Maiden, valaki?)

Arthur Almeida hangja pedig külön fejezetet érdemel. Olyan szintű hasonlóságot produkál a példaképével, hogy a hallgatónak folyamatosan emlékeztetnie kell magát, hogy most bizony nem Bruce Dickinson üvölt a hangfalakból. Ráadásul nemcsak egy bivalyerős torokkal, hanem hasonlóan kimagasló dallamformáló készséggel is megáldotta a teremtő ezt a portugál jóembert. Én azt mondom, sokra is vihetné még ez az Almeida gyerek, csak ahhoz először ki kellene lépnie ebből a kvázi tribute énekes szerepből.

Furcsa helyzetben vagyok ezzel a lemezzel, mert a kritikusabb énem ugyan lépten-nyomon számon kéri a csapaton az eredetiség hiányát, ám ettől függetlenül igazi bűnös élvezetet jelent számomra a Storm the Walls hallgatása. Általában ilyenkor jön a szokásos duma: „Mit sír a szád? Ha ez lenne a drágalátos Iron Maiden új albuma, simán öt pontot adnál rá!” Ez így igaz, Steve Harriséknek simán kijárna a legmagasabb osztályzat egy ilyen lemezért. Hozott anyagból dolgozó, tehetséges imposztorok viszont csupán négy pontot érdemelnek. Még akkor is, ha egyébként hibátlan a produkció.

A szerző: Gabrielkiss 87 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*