A heavy/speed/thrash vonalra szakosodott német Iron Shield Records már bő egy évtizede van jelen az európai underground palettáján. Igazán nagy nevek nincsenek és sosem voltak a kiadó portfóliójában, azonban többnyire jó érzékkel tenyerelnek bele a helyi második, esetenként harmadik vonal feltörekvő zenekaraiba. Az egyetlen nagyobb nevük a brit veterán Raven, akik 2021-ben egy feldolgozásokat tartalmazó korongot hoztak ki a berlini istállónál. Az utóbbi két évben, thrash vonalon azonban három kiváló lemez (Ravager, Annexation, illetve Mosh-Pit Justice) is a pajzsos kiadóhoz volt köthető. A németek tehát értik, érzik a kortárs európai thrash színteret.
Mondanom sem kell, hogy a berlini Space Parasites is ebben a műfajban utazik. Az élősködők nem rendelkeznek komoly háttérrel, mindössze öt éve alakultak. 2018-ban szerzői kiadásban, afféle kötelező darabként leszállítottak egy ötdalos anyagot, amit tetszés szerint nevezhetünk akár demónak, akár EP-nek. A lemezes debütálás sem váratott sokáig magára. A 2019-es évjáratú Raw and Violent nálam kimaradt, és a borítókép alapján nem is nagyon tervezem, hogy bármilyen ismeretséget kössek vele. Azok a fránya előítéletek… Egyébként az idei, második nagylemez sem büszkélkedhet sokkal profibb fronttal. Ez számomra azért is érthetetlen, mert az egyik gitáros, a jellegzetes fizimiskájú Sebastian Daschke tudtommal tetoválóként dolgozik, így egy kissé ezen a téren is megerőltethette volna magát. De sebaj, nézzük a lényeget!
A szinte egy az egyben a debütáló Annihilator korong Crystal Ann-jét megidéző Intro után érkező Crimson Eyes is levakarhatatlanul magán viseli Jeff Waters hatását. A berlini csapat tehát nem a klasszikus germán vonalra ugrott rá, hanem a tengerentúli iskola lelkes tanítványául szegődött. Ha nagy nevekkel kell dobálóznom, az Annihilator mellett feltétlenül meg kell említenem a Megadeth-t is, ha viszont kicsikkel, akkor a svájci Klaw a tökéletes összehasonlítási alap. Az utóbbi párhuzam már csak az énekesnők személyéből eredően is adja magát. A Space Parasites frontján álló Nadine ugyanis hasonló stílusban adja elő magát, mint a svájciaktól sajnos az utóbbi időben eligazolt Lucie Werlen tette. Míg a Klaw egykori frontasszonya zsigerből nyomta az extrém vokálokat, addig Nadine esetében sokszor érzem a küszködést, az erőlködést és néha a modorosságot. A negyven perc alatti lemez sarokpontja tehát nálam az énekesnő hangja.
Ha ezt az acsarkodást képes vagy befogadni, akkor vélhetően a zenei résszel már semmi gondod nem lesz. A Rot in Hell váltott szólója, a Cross the Line szikár, Anthrax-es alapjai ugyanis maximálisan rendben vannak. A basszusgitáros Diana és a dobos Willi a főszereplő gitárosok mellett nagyrészt statisztaszerepre vannak kárhoztatva. Az …And Again bevezetője például az Alex Skolnick-Eric Peterson páros korai dolgait idézi, egy erőteljesebb vokállal megtámogatva ez a nóta egy közel tökéletes thrash metal szerzemény lehetne. A laza csuklóval elővezetett, riffbajnok Enter the Void szintén egy jóféle gyalulás, ahogy zenei téren a további három szerzeménnyel sincs különösebb gondom. Hogy zárszóként egy sokszor pufogtatott közhellyel éljek: ha ezen a héten csak egy új underground thrash lemezt tervezel meghallgatni, ez legyen az!
Nameless
Leave a Reply