Satan: Earth Infernal (2022)

A Kedvencek temetője óta tudjuk, hogy aki egyszer elmegy, az bizony már nem ugyanúgy fog visszatérni közénk. Ez az alapvető igazság sajnos a heavy metal világára is érvényes. Valljuk be, akad jó pár, számunkra kedves zenekar, amelynek inkább meg kellett volna maradnia szép emléknek, ahelyett, hogy egy félresikerült feltámadást követően eltévedt szellemként bolyongana a jelenkori zeneipar útvesztőjében. A brit Satan szerencsére üdítő kivételt képez ez alól a szomorú jelenség alól. Ezt a csapatot annak idején valószínűleg egy másik temetőben próbálták örök nyugalomra helyezni, és ott is csak legfeljebb derékig sikerült őket betemetni, hiszen a „feloszlást” követően Blind Fury, majd Pariah néven négy kiváló lemezt is letettek az asztalra.

A 2013-as Life Sentence idején újra visszaállt a világ rendje, hiszen ezen a korongon már újra a világ legfantáziátlanabb és egyben legkirályabb zenekarneve díszelgett. Hivatalosan innen illik tehát számítani a csapat újjáalakulását. És azóta olyan töretlen diadalmenetet produkálnak ezek az öreg rókák, amihez hasonlót legfeljebb csak az Accepttől láthattunk ezen a klasszikus heavy metal vonalon. Az pedig külön csodaszámba megy, hogy ehhez a példátlanul erős másodvirágzáshoz nem kellett fiatal tehetségeket csatasorba állítaniuk. Szinte hihetetlen, de az eredeti gárda kreatív energiái a mai napig olyan magas hőfokon izzanak, mint a korai években. Mi több, a jelek szerint a kor előrehaladtával csak egyre jobbak lesznek.

Az Earth Infernal gond nélkül illeszkedik az újkori lemezek sorába. Itt is ugyanazt a régi vágású, fölényes eleganciával előadott heavy metalt kapjuk, amit már eddig is megszokhattunk a csapattól. Tudod, tipikusan az a fajta tempós, ősi brit acél ez, amelynek a riffjeit szanaszét lopkodva alkották meg annak idején a thrash metalt az élelmesebb San Franciscó-i zenészek. Szóval igen, a gyorsabb daloknál csírájában itt is fellelhető némi thrash, ám ez a csapat a tekerősebb témákat is érzéssel, hajlékonyan vezeti elő, szó sincs lélektelen, nyílegyenes szögelésről. Ezek a zenészek még a régi iskola tanítványai, akik azt vallják, hogy egy gitárnak sírnia kell, nem pedig koponyákat fűrészelnie. De amikor történetesen mégis a koponyánkat fűrészelik a hathúrosok, fontos, hogy érezzük: nekik jobban fáj, mint nekünk. Igen kérem, ez a klasszikus heavy metal barbár szépsége. Egyszerre durva és gyönyörű.

Mindezek a stílusjegyek már rögtön a nyitó Ascendancy-ben teljes pompájukban képviseltetik magukat. A komor nyitányból kibontakozó, felpörgetett tempójú nóta hallatán örömmel nyugtázhatjuk, hogy hőseink még mindig remek formában vannak. A zenészek irigylésre méltó lazasággal vezetik elő a jobbnál-jobb riffeket és a cseles tempóváltásokat. A lemez megszólalása old school arcok számára pedig maga a mennyország: szellősen, már-már a metal előtti időket idéző természetességgel dörrennek meg a dalok. A gitárok a hetvenes évek hard rockjára emlékeztető módon duruzsolnak a fülünkbe, de a dobok csörömpölése is ugyanezt a korszakot idézi. Ha eddig azt hitted, hogy csakis a tökig csavart torzítástól lehet kemény egy zene, akkor sürgősen hallgasd meg ezt a lemezt!

Az előzetesen már nyilvánosságra hozott Burning Portrait a Mercyful Fate-et idéző komorságával és kivételesen ragadós refrénjével hívja fel magára a figyelmet. Az idén 68 éves Brian Ross ugyan nem tartozik a metal énekesek krémjéhez, de igyekszik a legtöbbet kihozni az adottságaiból. A dalok többségében ezúttal is sikerült emlékezeteset alkotnia. Én mindig is bírtam a stílusát, és egyébként is azt vallom, hogy egy effajta kultbandához pontosan ilyen hang illik. Szent meggyőződésem, hogy egy agyoniskolázott énekes itt csak elvenne a dalok erejéből, mintsem hozzáadna. A hétoktávos szépfiúk menjenek csak a gagyi euro power bandákba, ide a mi pocakos, festett hajú, fátyolos hangú Ross bácsink kell.

A két gitáros, Steve Ramsey és Russ Tippins teljesítményét nem lehet eleget dicsérni, szinte egymásra licitálva hozzák a jobbnál-jobb riffeket és parázs szólókat. Hiába koptatják a húrokat már hosszú évtizedek óta, játékuk a mai napig bámulatosan frissnek hat. Még az olyan tekerős nótákat is, mint az A Sorrow Unspent vagy a The Blood Ran Deep is képesek voltak telepakolni gyilkos gitárharmóniákkal, ráadásul úgy, hogy a hallgatónak eszébe se jut Maident kiáltani. Persze a visszafogottabb tételeknek is megvan a maguk szépsége. A lidérces hangulatú Luciferic például kapásból akkora refrént villant, hogy attól talán még maga Tobias Forge is a reverendájába élvezne gyönyörűségében. A Poison Elegy a maga idegborzoló atmoszférájával szintén hatalmas kedvencemmé vált. Valósággal futkos a hideg az ember hátán a nóta hallgatása közben, az elborult nyitóriffet pedig valószínűleg maga Eddie Van Halen postázta a fiúknak egyenesen a túlvilágról. De a From Second Sight-ban is olyan ízes gitározást vezet elő a Ramsey/Tippins duó, hogy attól szem nem marad szárazon.

Úgy gondolom, az összes Satan rajongó nevében mondhatom, hogy megérte négy évet várni erre a lemezre. Angol felebarátaink ezúttal sem engedtek sem a dalok, sem a hangzás minőségéből. Az már csak a hab a tortán, hogy a lemezborító is újfent remekül sikerült, öröm lesz feltenni a korongot a polcra. Habár az továbbra is talány számomra, hogy egy óriási keselyű vagy egy miniatűr templom látható-e a képen? Remélem, a kedves olvasók közül valakinek sikerül rájönnie a rejtély nyitjára, ebben az esetben a helyes megfejtő meghívhat egy korsó sörre. Akárhogy is, a lényeg az, hogy megvan az év végi tízes listám első tuti befutója. Uraim, köszönöm szépen ezt a remek albumot! Avagy stílszerűen: köszönöm „széjten”.

About Gabrielkiss 84 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*