Látszólag könnyű helyzetben vagyok az új Chili lemezzel. Egyrészt írhatok én bármit, hiszen az Unlimited Love annak rendje és módja szerint az összes mértékadó zenei piacon az eladási listák csúcsán tanyázik. Sőt, a nyomott árú hazai lemezek, illetve a relatíve alacsony példányszámok ellenére még a MAHASZ lista élére is feltornázta magát. Másrészt, aki akarta, már rég leírta a többnyire nem túl pozitív gondolatait a lemezről. A listás szereplés egy dolog, véleménye meg ugye mindenkinek van. Az utóbbi kapcsán csak azt nem értem, hogy egy csaknem 80 perces dalcsokorról hogyan lehet egy-két nappal a megjelenést követően megalapozott véleményt formálni.
Mivel nem szorít semmilyen határidő, úgy döntöttem, adok néhány esélyt annak a négyesnek, amelyik a kilencvenes évek hajnalán egyike volt azon zenekaroknak, amelyek sokszínűségükkel egy életre a rockzene különféle leágazásai irányába tereltek. Az akkoriban szokatlanul hosszú névvel és lemezcímmel megáldott bandával uszkve 30 éve találkoztam először, amikor egy alaposan kivarrt, félmeztelen fickó és egy korabeli magyar szemmel nézve formabontó öltözékű gitáros az MTV-n, nappali műsorsávban valamilyen hídról énekeltek. A rendhagyó ritmusokra építkező dal (Under the Bridge) tetszett is meg nem is, az emlegetett énekes tizenkét éves fejjel kemény utcai harcosnak tűnt, ehhez képest a muzsika lágyabb húrokat pengetett. A kliphez kapcsolódó nagylemez viszont helyre tette a dolgokat, nálam legalábbis a Blood Sugar Sex Magik meghallgatásakor állt össze a kép, hogy ebben a bandában mennyi szín, mennyi zenei árnyalat rejlik.
Persze akkoriban még fogalmam sem volt a gyökereikről, ahogy a funk mibenlétével sem voltam tisztában. Tizenévesen ráadásul maga a lemez is nagyon hosszúnak tűnt. Számomra tehát a Frusciante-s RHCP lett az igazi. A kora ellenére már akkor is rendkívül leharcolt figura sajnos gyorsan távozott a fedélzetről, a soron következő, Dave Navarróval összehozott One Hot Minute pedig teljesen elment mellettem. A dolgokat a Californication tette ismét a helyükre. Sokak szerint azzal a lemezzel véget is ért a Chili sztorija, a későbbi dolgaik nem egyebek mint szimpla popzene.
Nos, ha osztod ezt a gondolatot, akkor mérget vehetsz rá, hogy az Unlimited Love sem a te muzsikád lesz. Mivel engem a John Frusciante ismételt visszatérését jelentő, dupla Stadium Arcadiummal meg tudtak győzni, a Josh Klinghoffer nevéhez köthető két legutóbbi anyaggal viszont már kevésbé, így ha nem is tűkön ülve, de felfokozott érdeklődéssel vártam, hogy a belső démonjaitól sokadszorra is megszabadult gitáros ismételt bevetése után mivel fognak előrukkolni.
Azt ugye tudjuk, hogy a hatvanat alulról súroló figurákról van szó. Legalábbis a két főkolompos, az örökmozgó Flea és az idétlen bajuszához az utóbbi időkben következetesen ragaszkodó Anthony Kiedis hamarosan nagypapakorba lépnek. A dobos, Chad Smith az utóbbi években velük ellentétben látványosan megöregedett, John Frusciante pedig fizikailag sosem volt topformában. Ha hozzám hasonlóan te is olvastad a két fő arc közelmúltban megjelent önéletrajzát, akkor kisebbfajta csodaként élheted meg, hogy valamennyien életben vannak – az, hogy ezen felül még muzsikálnak is, már csak extra. Ráadásul mindent egybevetve szerintem még jó formában is vannak.
A klasszikus felállású négyestől mégis önáltatás lett volna egy újabb Mother’s Milket, egy Californication 2.0-át, netalán egy második Blood Sugar Sex Magiket várni. Az előzetesen közzétett daltrió (Black Summer, Poster Child és Not the One) ismeretében viszont nem tűnt földtől elrugaszkodott gondolatnak egy soron következő Stadium Arcadiumban reménykedni. Ha pedig ennek tudatában indítom el a korongot, akkor 17, a pop és a rock határán egyensúlyozó, sőt gyakran az előbbi irányába át-átbillenő dalt kapunk. Kétségtelen, hogy a koncerteken nem ezekkel a nótákkal fogják megmozgatni a nézőteret, sőt a dalok többsége valószínűleg sosem fog bekerülni a setlistbe, ami szerintem egy negyvenéves banda esetében nem is kell, hogy elvárás legyen. Az Unlimited Love nálam egy tipikusan otthonhallgatós, belemerülős lemez. Egy egységes anyag, ahol nincs értelme elemezgetni a dalokat, hisz’ voltaképpen már semmi új nincs bennük; mégis bárhol bele lehet fülelni a nótákba, néhány másodperc után lejön, hogy megszelídítve/megszelídülve ez még mindig a Chili. Ugyan akad néhány tőlük szokatlanabb téma (Not the One, The Great Apes), de ahogy megszólal Flea négyhúrosa vagy Kiedis hangja, azonnal chilis lesz a végeredmény.
Az Unlimited Love tehát azokhoz szól, akik együtt öregedtek a bandával, akik viszont még mindig a régi emlékeiket akarják újraélni, ne itt keresgéljenek! Remélem, hogy egy-két lemez még van a zenekarban, mert ezt a fajta igényesen meghangszerelt funk-os pop/rock keveréket mainstream vonalon rajtuk kívül senki nem képviseli.
Nameless
Válasz írása