Ma, ahogy erre a cikkre készültem, döbbenetes felfedezést tettem: a Red Aim nem más, mint a Powerwolf elődzenekara! Amivel nyilván sokan tisztában voltak, akik a kétezres évek elején szorosan követték a színtér eseményeit és/vagy a kezdetektől Attila Dornék nagy rajongói. Én azonban csak az elmúlt években cuppantam rá a Powerwolf muzsikájára, a Red Aim szóban forgó albumát pedig a csapat fénykorában, 2002-2003 táján hallgattam sokat, a végjátéknál viszont már nem voltam jelen.
A reveláció úgy ért, hogy a néhai stoner-viccbanda énekese, Karsten Brill kapcsán valahol felmerült a Powerwolf neve, így utánanéztem, mikor volt az említett formáció tagja. Mert hogy napjaink népszerű power formációjának énekese ugye Attila Dorn… akinek az eredeti neve Karsten Brill! Amit valószínűleg megint csak sokan tudnak, én viszont ilyen mélységig nem vagyok a csapat fanatikusa. 🙂 Ezek után viszont már nem volt nagy etvasz kideríteni, hogy a Powerwolfot 2003-ban a Red Aim utolsó felállásának tagjai – Brill mellett David Vogt (Charles Greywolf) gitáros-basszusgitáros, Benjamin Buss (Matthew Greywolf) gitáros, Christian Jost (Falk Maria Schlegel) billentyűs és Stefan Gemballa (Stéfane Funèbre) dobos – alapították (zárójelben a zenészek Powerwolfban használt művészneve). Utóbbi muzsikus 2010-ben távozott, a többiek azonban a mai napig a saarbrückeni farkasfalkát erősítik.
A Red Aim hivatalosan 2006-ig létezett, ám utolsó koncertjüket 2002 augusztusában adták, utolsó albumuk, a Niagara pedig 2003 októberében látott napvilágot. A Powerwolf első nagylemeze, a Return in Bloodred 2005 áprilisában jelent meg, első fellépésükre pedig – a „históriás könyvek” szerint – ugyanezen év júliusában került sor.
Na, de most már tényleg jöjjön a lényeg, az idén húszesztendős Flesh for Fantasy, ami szerintem Brillék legszórakoztatóbb alkotása. A ’95-ben alakult csapatnak ez volt a harmadik nagylemeze, amit ugyanennyi EP is megelőzött. A fentebb név szerint említett társaság közvetlenül az album felvételeit megelőzően jött össze, és a feloszlásukig már nem is változott. Érdekes, ahogy a Powerwolfban, úgy itt is művészneveket használtak: Brill volt Dr. Don Rogers, Buss B. B. Foxworth, Vogt El Davide, Jost Ray Kitzler, Gemballa pedig Mitch Buchanan.
A zenei alap a stoner és a mocskos rock and roll elegye, amiben van egy kis punkos él is. A pályafutásuk kezdeti időszakában játszott muzsikát több helyen is raga rockként aposztrofálják, ami indiai hangszerek és zenei motívumok használatát jelenti. Ezen az albumon is hallunk ilyeneket, de ezek inkább csak színesítik az egyes dalokat, messze nem olyan dominánsak, hogy külön skatulyát kelljen nyitni miattuk. Ami ennél sokkal meghatározóbb alapíz, az a humor: mindenekelőtt az a fajta macsó kiállás, ami rögtön saját karikatúrájává is válik, és amit filmen az idióta titkos ügynök, Austin Powers testesített meg a legjobban. Mindezt nagyban erősíti a hangszál-akrobata Don doki (Brill) produkciója, aki hol férfiasan domborít, hol pedig fejhangon nyávogva énekel, és ezeket akár versszakonként is váltogatja.
Dorombpengetéssel, Don magas, vékony hangjával kezdődik a The Golden Nonstop, majd az énekes közli, hogy „Yes, baby, that’s rotz & roll!”, és már vágtázik is a nóta, amelyben szerencsére a frontember igazi orgánuma is előkerül. Már ez a nóta tiszta őrültekháza, kéretik a folytatást sem komolyan venni! 🙂
Az El Gonzo Mondialnak van egy minimális keleties stichje, Don itt egy idősödő nőimitátor hangján szólal meg, mielőtt ismét saját magát adná, ráadásul az angol szöveg r-jeit is nagyon németesen recsegteti. Nem tudom, külön lehet-e választani a zenét és a vokális bohóckodást, de érdemes: utóbbit hallva az ember könnyen fintoroghat, hogy „hát ez meg mi a fukk?”, miközben a muzsika alapvetően zseniális.
A My Lovely Mr. Singingclub-ban az idióta röhögések és a szájjal fúvóshangszer-imitálás is az előadás szerves részét képezi. Akárcsak az előző dalban, az éneket itt is finom orgonaszólam kíséri.
Zeneileg és énekhangok tekintetében a Highway Crucifix az első viszonylag komolyabb nóta, bár az elején az énekes felvezetését („Hölgyeim és Uraim, hadd mutassam be Önöknek a világ legjobb zenekarát!”) is elnéző mosoly kíséri a hallgató részéről. Egyébként az albumon itt érzem a legközelebbi rokonságot az utódzenekar szövegvilágával („Glory Hallelujah”, „Jesus Christ and Holy Ghost” stb.).
(Egyébként újra és újra meg kell csípnem magam, hogy igen, ebben az egyszerre blőd és zseniális előadásban a Powerwolf majdani énekesét hallom. Nem mintha nehezemre esne különválasztani a kétféle zenei világot: utóbbival nyilván nem tagadták meg korábbi önmagukat, csupán radikálisan új fejezetet nyitottak saját karrierjükben.)
Kedvenc nótám az Aroma, amely már nyitó tempójával is hengerel; mintha egy dadogó Elvis (vagy Glenn Danzig) énekelne benne, a nánánáná-s refrén pedig mindent visz. 🙂
A Goodbye Sam. Hello Samantha című szám se semmi: a hisztérikus nyitó hangoktól egyből ledobja az agyunk az ékszíjat, amelyekre ráadásul Don majmos hörgéssel válaszol saját magának. A lemez második felében egyébként kevesebb a blődség és több a fémes téma (Snokeshooter, Tombola), nem beszélve a Scorpions-feldolgozás Rock You Like a Hurricane-ről, ami lendületesebben és keményebben szól, mint az eredeti; talán szentségtörés, de nekem jobban is tetszik annál.
Persze erre a félidőre is marad geg a fiúk tarsolyában, ha nem is zeneileg, hát számcímek és dalszövegek tekintetében (Kneel Down and Blow for Forgiveness, Aprilfuckers). Utóbbi nótának, amely egy ’99-es daluk újravett változata) ráadásul van egy rejtett track-je is, amiben Brill németül próbál előadni egy countrynótát, ám a produkció végül fuldokló röhögéssel végződik.
Talán az eddigiekből is kiderülhetett, hogy a tébolyult, erősen szexista szövegek (amelyek állítólag egy héttel a felvételek előtt születtek), nem mindig szalonképesek – viszont annál szórakoztatóbbak. Ami biztos, hogy a Red Aim tagjai (és különösen Dr. Don Rogers) nem vették komolyan magukat – mi se tegyük ezt. Elég, ha élvezzük az őrületet.
Leave a Reply