Pretty Maids: Future World (1987)

Napra pontosan 35 évvel ezelőtt, 1987. április 20-án jelent meg a dán Pretty Maids második nagylemeze. Ugyanebben az esztendőben, június 26-án a zenekar a Petőfi Csarnokban adott koncertet (24-én Nyíregyházán, 25-én Miskolcon, 28-án Szombathelyen, 30-án pedig Pécsen léptek fel). A Magyar Rádióban 1988. július 21-én adták le a Future World-öt teljes egészében Gurály Lászlóék. Korábban, a magyar koncert előtt viszont már egy másik műsorban is elhangozhatott néhány szám, mert nekem sokáig csupán a lemez első öt száma volt meg, ami egy szűk félórás Komjáthy-műsort sejtet. Másrészt a bulin, ahol – a miskolci setlist tanúsága szerint (a budapesti műsort nem találtam meg) – a program több mint a felét az új album dalai tették ki, mintha már jó ismerősként üdvözöltem volna a We Came to Rock-ot, a Love Games-t és a Loud ‘n’ Proud-ot.

Akkoriban King Diamond és az Artillery mellett ők voltak Dánia legfőbb nehézfémipari exportcikke, és elég jó rajtot is vettek, hiszen már bemutatkozó albumukat, az 1984-es Red, Hot and Heavy-t (és a rá következő három korongot) is a jó nevű, amerikai CBS kiadó jelentette meg. A tengerentúlon azonban nem sikerült befutniuk, még úgy sem, hogy a muzsikusok angol művészneveket vettek fel: a klasszikus felállás énekeséből, Paul Christensenből így lett – már a kezdet kezdetén – Ronnie Atkins, Kenneth Hansen gitárosból Ken Hammer, Klitgård Jensen basszusgitárosból Allan Delong, a dobos Henrik Andersenből Phil Moorhead, a billentyűs Allan Nielsenből pedig Alan “Stevie” Owen. Nem volt szokatlan húzás, más, nemzetközi karrierre vágyó csapatok (többek között a Stormwitch) is éltek vele.

Pretty Maids, azaz Csinos Csajok – micsoda névválasztás egy kizárólag férfiakból álló metalbanda részéről, amelynek ellentmondásossága nyilván figyelemfelkeltő hatással bírt. A csapat eredetileg Thin Lizzy tribute zenekarként indult, amely örökséget egy ideig még magukkal cipelték: a debüt albumra egy TL-feldolgozást (Little Darling) tettek fel, a Future World-öt pedig – ami különben egyáltalán nem Thin Lizzy-s anyag – egyenesen Phil Lynott emlékének ajánlották.

A Red, Hot and Heavy és a Future World között zeneileg bekövetkezett változás kapcsán magamban mindig párhuzamot vontam a német Steelerrel, amelynek második és harmadik nagylemeze között hasonló „fejlődés” érhető tetten. Míg ott az 1985-ös Rulin’ the Earth és itt a Red, Hot and Heavy is egy hagyományos, az európai heavy metal (h)őskorát remekül reprezentáló, jó értelemben poros-patinás alkotás, következő albumára (a Strike Back-re, illetve a Future World-re) mind a két együttes modernizálta megszólalását, amivel vélt piaci és közönségigényeknek kívánt megfelelni. A ’80-as évek közepéhez képest „a jövő zenéjét” alkották meg, frissebb, pattogósabb, nótákkal, hangsúlyosabb billentyűs jelenléttel. Mind a négy lemez nagy kedvencem, de a korábbiak más érzéseket, hangulatokat keltenek bennem, mint a közvetlenül utánuk megjelent anyagok.

Apró érdekesség, hogy az eredetileg hatfős formáció erre az albumra kvintetté redukálódott, majd a rá következő Jump the Gun-ra (ami az Egyesült Államokban Lethal Heroes címmel került forgalomba) ismét bevettek egy hatodik gitárost. Az album közreműködői közül két illusztris nevet kell kiemelnünk: a We Came to Rockban és a Loud ‘n’ Proudban Graham Bonnet (sok más mellett a Rainbow, az Alcatrazz, az Impellitteri és a Michael Schenker Fest korábbi énekese) vokálozik, a dalok nagyobb részének keverését pedig a neves hangmérnök és zenei producer, Flemming Rasmussen (Metallica, Blind Guardian, Artillery, Morbid Angel stb.) végezte.

Ronnie Atkins, Ken Hammer, Allan Delong, Phil Moorehead és Alan Owen

A metal hőskorában, a ’80-as években bizonyos szempontból eléggé egy kaptafára készültek, nem csak a dalok, de maguk az albumok is. Volt egy bevált sikerrecept, és a csapatok ez alapján főztek, gondoljunk csak a klasszikus Scorpions, Accept, Stormwitch, Helloween stb. anyagokra. A lemezek mindkét oldalát illett egy ütős, gyors nótával indítani (ha két ilyen is volt, az még jobb). Utánuk jöhetett egy nyugisabb, középtempós szerzemény, akár a címadó, akár egy közönség-énekeltető, slágernek szánt darab. Valahová mindenképpen be kellett szúrni egy lírai nótát is, amivel a közönség egy újabb rétegét lehetett meghódítani. És ha sikerült olyan instrumentális számot összehozni, amely a szöveges dalokhoz viszonyítva megütötte a mércét, jöhetett az is.

Atkinsék nemcsak hogy követték ezt az előírást, kis túlzással magukat is lemásolták. A bemutatkozó LP Back to Back-jének itt a címadó nóta felel meg, olyannyira, hogy még a refrénként elhangzó két dalcím szótagszáma is azonos, egyiket rá lehet énekelni a másik zenéjére és viszont! 🙂 A különbség, mint említettem, hogy a Future… jóval szinti-dúsabb, és több lágyabb részt komponáltak bele. Most azt mondom, ez a kedvenc szerzeményem a csapattól, komoly energiabomba, nehezen tudom elképzelni, hogy ne ezzel a dallal kezdődjön egy, a lemezt népszerűsítő koncert! (Tényleg nem játszották a budapesti bulin? A setlist tanúsága szerint kimaradt a programból.)

Nyilván véletlen egybeesés, hogy az ugyanebben az esztendőben, mindössze egy nappal (!) a Future World után megjelenő Helloween albumon, a Keeper of the Seven Keys Part I-en is szerepelt egy ugyanezt a címet viselő szám, a két nótának azonban zeneileg szerencsésre semmi köze egymáshoz.

A másodikként érkező We Came to Rock a Red, Hot and Heavy album címadójával állítható párhuzamba, a Love Games pedig a lemez „rádiós” nótája, Van Halen-féle stadion-rock – ami az előző lemez Waitin’ for the Time-jára rímel. Ha nem számítjuk a ’85-ös anyag intrójaként elhangzó Carmina Burana-részletet, akkor a két alkotás első három dalát hoztam példaként. A B oldalt ott a szélsebes Battle of Pride, itt a hasonlóan tempós Loud ‘n’ Proud nyitja. Ami szerkezetileg, tartalmilag a leglátványosabb különbség, hogy míg itt van érzelmes lassú nóta (Eye of the Storm), a RHaH-ről ez hiányzik.

Atkins és Hammer

A Future World-öt nyitó napfényben fürdő, csillogó hangokról a Jézus Krisztus Szupersztár és az Óz, a csodák csodája villan be, majd a dánok egy erőszakos riff-fel rúgják ránk az ajtót. A harapós gitársoundra csembalót imitáló szinti válaszol, a verzék első fele alatt pedig tulajdonképpen csak a ritmusszankció alapoz, és torzítatlan gitár peng – mindez jó ellenpontozása a hathúros hangszer által képviselt agressziónak.

A lemez első oldalát másik kedvenc számom, a Yellow Rain zárja. Szépen épül fel a nóta: líraiként indul, de aztán a második perc vége felé a dánok rendesen megpörgetik a búgócsigát. Ken, ahogy a többi szerzeményben, itt sem játssza túl a szólót (ízléses betéteket helyez el a dalok közepén), plusz az a pattogós, csiklandós, fel-le skálázó gitártéma is az ő magánszámában kap helyet, ami az album egyik legizgalmasabb dalává teszi a YR-t. A Rodeót pedig nyugodtan nevezhetjük a Love Games párjának, a B oldal slágerének. Kórusokkal megtámogatott, amerikai piac-kompatibilis darab, amely több helyen is ellágyul, lírai élt kap.

Atkinsék első két albumukkal elég jól megágyaztak későbbi sikereknek, ám végül nem igazán jött ki nekik a lépés. Harmadik nagylemezük, a Jump the Gun csak három évvel később látott napvilágot; arra még együtt maradt a klasszikus felállás, sőt, Ricky Marx (Henrik Mark) személyében egy második gitárost is bevettek. Azt követően viszont oszlott a banda, és a régiek közül csupán Atkins, Hammer és Owen maradt együtt. Majd jött az ingoványos ’90-es évek; a banda becsületére legyen mondva, hogy ebben számára nem túl kedvező zenei környezetben is kitartott, és sorra jelentette meg újabb lemezeit, de ahhoz képest, hogy mekkora potenciál volt bennük, és milyen szerepet töltöttek be a ’80-as évek metalzenei színterén, messze nem jutottak oda, ahová a csillagok szerencsés együttállása esetén eljuthattak volna.

A Future World megjelenését és a budapesti koncertet követően én is hátat fordítottam nekik, jött a thrash, mint új szerelem, de az első két Pretty Maids album fénye azóta sem kopott a szememben. A második (is) egy nem különösebben kemény, viszont annál dallamosabb anyag, amin egyetlen perc üresjárat sincs. Akárcsak elődje, ez is klasszikus alkotás.

A szerző: Coly 1249 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*