A szerkesztőségben nem csak Marilyn Manson iránti rajongásommal szorultam kisebbségbe, tudomásom szerint a Nekrogoblikonért sincsenek túl sokan oda közülünk, és ha a kollektívánk reprezentatív mintának számít, akkor a Rattle olvasótáborában sem hemzsegnek a ’Goblin-rajongók, szóval, amikor megjelent az új album, erősen vacilláltam, hogy érdemes-e írnom a korongról. Azonban sokadik hallgatásra megint annyira meggyőztek ezek a bolond amerikai srácok, hogy úgy éreztem, muszáj másokkal is megosztanom az örömömet, és ha csak egyvalakit is ráveszek az ismertetővel, hogy belefüleljen az albumba, már megérte. De elég a magyarázkodásból, szabadkozásból és mentegetőzésből, lássuk, mit tartogat számunkra a Los Angeles-i dallamos metalcore/deathcore zenekar sorrendben hatodik albumán! Első körben minden rajongót megnyugtatok: semmi újat, de azt annál jobban.
De mielőtt rátérnénk magára a zenére, valamit tisztáznunk kell: vajon az egyetlen állandó tag, a 2006 óta a bandában nyomuló Nicky Calonne énekes, szintis, akármis vezette Nekrogoblikon vicczenekarnak számít vagy sem? Elvégre minden adott ehhez: poénos szövegek, elcseszett kabala, a zenészek pedig úgy néznek ki, mintha a strandról ugrottak volna be muzsikálni, mégsem lehet a bandát egyetlen vállrándítással elintézni azzal, hogy „bohócok”, mert folyamatosan, már több mint 15 éve nyomják magas szinten ezt a zenét, és műfajuk egyik legszórakoztatóbb brigádjává nőtték ki magukat. A vicczenekarokkal kapcsolatos tézisem kifejtését egyébként már régóta tervezem, szóval az legyen majd egy másik cikk témája.
A sok blabla után inkább szóljon a zene! Az album az első kislemeznótával, a Right Now-val kezdődik, és pont azt kapja az ember ettől a „slágertől”, amit várhat. A bevált recepttel operálnak a fiúk: vannak itt súlyos riffek, eszetlen goblin-rikácsolás, fogós refrén, íves dallamok, agyament szintifutamok, sőt, én még egy kis RUN DMC-s szavalást is hallani vélek. És ha már a goblin-rikácsolásnál tartunk: Reaper kolléga írta egyszer, hogy okés a zene, de az énekhang az agyára megy. Na, de milyen legyen egy goblinokról író, Nekrogoblikon néven futó, magukat nagy valószínűséggel goblinoknak képzelő banda énekesének a hangja? Hát persze, hogy goblinos, azt pedig pont így képzelem el. Éppen a goblin-rikácsolás és a dallamos ének váltakozása, illetve a bolondos dallamok miatt olyan a Nekrogoblikon zenéje, mint a McDonald’s-es fagyi és sült krumpli együtt: van, aki imádja, mindenki más utálja.
Hogy mi szerethető még ebben az albumban? A Yin teljesen elmehagyott dallamvezetése, amit csakis beszívva/bepiálva/beakármizve írhattak a srácok. A Supernovas azonnal magával ragadó refrénje, a Bones szigorúsága, a Going to Die szupervicces szövege (ami röviden arról szól, hogy valaki elküldi a halál f…ába az ismerőseit, mielőtt meghalna, aztán mégsem hal meg) és teljesen stílusidegen sramlirésze, az A Lesson in Hate klasszikus, ’goblikonos nyitánya és ugrálásra késztető középső része, a This Is It szuperönző szövege, egyszerre szomorkás és életigenlő dallamai, a Fancy Wind már-már a Europe-ot idéző szintiőrülete és még sorolhatnám…
Vagyis annyira azért nem, mert az utolsó két dal (Carousels, No Such Thing as a Key) inkább töltelékszám, semmi izgalmasat nem tartogat számomra. Összességében a Nekrogoblikon megint minőséget rakott le az asztalra a saját műfajában, amit továbbra sem tudnék meghatározni, maximum így: mulatós-hörgős-darálós-dallamos-sramlis-pörgős-szívhez szóló-nyavalygós-szívós metalcore, aminek egyetlen képviselője van, ők. Azt hiszem, az mondja el a legtöbbet erről a teljesen egyedi zenéről, hogy simán el tudom képzelni, hogy a csapat megírja egy Scooby Doo horrorfilm zenéjét, sok béllel, vérrel, könnyel és hisztérikus nevetéssel.
Ha valakit ez az album és az előzőek nem győztek meg teljesen, ajánlanám még a koncertjeiket, az lesz az utolsó szög a Nekrogoblikon-rajongóvá válás koporsójában (tudom, totális képzavar). Én legutóbb a Dürer-kertben és a Barba Negrában is láttam őket, mindkétszer leesett az állam, annyira szórakoztatóak élőben is, és hát ne feledjük, hogy a színpadon (és minden más megjelenésen) az egyik főszereplő John Goblikon, a nyakkendős-öltönyös irodai goblinnak beöltözött valaki, aki az egész koncertet végigpörgi, pogózik, hergeli a közönséget és baromi vicces. Ha nem azzal foglalkoznék, amivel, ez lenne a másik álomállásom: goblinnak lenni a Nekrogoblikon-koncerteken.
Legjobb dalok: Supernovas, Bones, Going to Die
Leave a Reply