Nos, aki black metalra adja a fejét, a kezdeti csirr-csörr után minden bizonnyal válaszút elé kerül. Rosszabb esetben azon zajlik a vita, hogy az ember a pokolba, vagy a mennybe kerül-e, de ez már a végső válaszutunk, ráadásul eléggé metafizikai dilemma (ha dilemma egyáltalán). A mezeibb probléma inkább zenei téren jelenhet meg, hogy hogyan is tovább.
A minőségi javuláson túl inkább az irányvonalak adta lehetőségek tengerében való elveszés a legnagyobb veszély, ami várhat ránk. Van, aki ragaszkodik az old school hangzáshoz, abból merítve vagy abban kimerítve zenei tudását. Az abszolút újítók egy nagy kohónak tekinthetők. A zenébe mindent belepakolnak, amit lehet vagy tudnak, és önmaguk megújítójaként akár stílusteremtővé is válhatnak, felaggatván munkájukra a „progresszív” jelzőt. Ez már keményebb dió, és sokan buktak el rajta, ám letagadni, hogy ezáltal nem születtek mesterművek, éppen akkora ostobaság, mint azt hinni, hogy a jó zene csak akkor az, ha mindenáron ezt a vonalat követjük.
A Necroratory maradt a harmadik vonalon. Inkább teremtettek maguknak egy saját zenei stílust. Mindkét vonalból merítettek, de a maguk ízlésére formálták, és ezt csinosítgatják, alakítgatják. Így hallgatva, nem is volt annyira idegen ez az album. A legelső Mad Disease kezdeti lelkesedéséből lett az, amit most Necroratorynak hívhatunk. Erős gitárhangzás, old school dobbal, klasszikus black-es énekhanggal, nagyon erős hangulattal. És itt ki is emelném a hangulatot, amit valóban jól eltaláltak. És szerencsére ez nem duma, amit sokan (én is) azért szoktak odabiggyeszteni a zenéhez diplomatikusan, mert valójában: „Atyaég, ez meg mi a f***om! Se eleje, se vége… EEEz zene? Ehhh, na jó, legyen hangulatos, oszt’ ki-ki gondolja azt, amit akar.”
Mert szerencsére tényleg van hangulata. Az ember hamar belehull zenéjük örvényébe, kellemesen ellubickol benne, szinte érzi a régi korok antiromantikáját, a bőrén borsódzik az a komor világ, amit a srácok szeretnének átadni, és ezen az albumon sincs ez másképp. Sőt, az Ars Nepharia, az „Ördög mesterkedése” még inkább ilyen lett, és ugyan lerágott csontnak tűnik a téma, a középkori inkvizíció, a kisember kiszolgáltatottsága, mégis működik itt, nem tűnik unalmasnak vagy jellegtelennek. Persze ehhez kellettek a remek zenei témák, a hozzájuk illeszkedő ritmus és ének, amit a már megnevezhető rutin meg is oldott. Hiába semmi „extra” nincs az énekben, a pokolból felvicsorgó Odivm remekül passzol ide; külön becsülöm benne, hogy megmaradt az az erő, a szövegek nyomatékosításának jelentősége, amit nem könnyű egy ennyire domináns gitár-album mellett érvényesíteni, ráadásul magyarul. Mindkettő kellően be tudja tölteni a szerepét, akár nevezhetjük duónak is. 🙂
S ha már gitár, Maday Attilát és Gefrorent sem lehet kihagyni. Attilát semmiképpen sem, elvégre egyetlen alapítóként maradt a bandában, és ha jól sejtem, a zeneszerzés fő része rá hárult, de ezt nem jelenteném ki határozottan, mivel nincsenek róla pontosabb infóim, ám a fentebb említett folytonosságból adódóan meglepődnék, ha nem így lenne…
Akár így volt, akár úgy, értik a dolgukat, és ezt a számomra három kedvenc nótában (Acensio Diaboli, A halál katarzisa, Stigma Diabolicum) bizonyítják is. Szerintem ezek a legerősebb, legtechnikásabb számok a lemezen, pontosabban az intróként futó Acensio Diaboli adja meg a belépést az albumhoz. Ahogy szoktam mondani, ez amolyan libabőröző szám, tagadhatatlan Burzum-behallásokkal, amit több számban is felfedeztem, de természetesen nagyon messze van a hasonlóságtól. Míg az intró egy remek ujjgyakorlat, az A halál katarzisa már jóval technikásabb hangot üt meg. Majd’ nyolcperces hossza ellenére nem érzem hosszúnak a számot, a végére beillesztett epikusabb váltás a dobbal pedig egyszerűen minden dicséretet megérdemel. A Stigma Diabolicum pedig egyszerűen egy ördögi 🙂 zenei kaszálás, ahová szintén befért egy lassúbb rész, a megvalósítása pedig ötpontos.
Mindent összevetve. egy remek kis albumot dobtak ki, jól felépített szövegvilággal, jól érezhető zenei koncepcióval, ráadásul a zárószám Dudás Ádámmal, a DVVAD (és az Ahriman) énekesével is remek lett, pedig ahogy indult, egy kicsit megijedtem, de hamar elmúlt a félelmem, mint ahogy a szöcskévé változásom is (a szintén magyar és szerintem nagyon kiváló szöveg szintén az ő munkája).
És igen, van azért momentum, ami nem kerek. Hiába a remek zenei felépítés, a kib jól hangzó gitár, a dobosi precizitás, itt-ott azért egy kicsit „elfolyik” a zene, valahogy túl sokat ismétlődik egy-egy elem, amiben nem a tudatosságot érzem, pedig befért volna oda valami más is, ami sokkalta jobban tükrözné a számot. Ezek például remekül megvannak az általam preferált dalokban, sőt, talán az intró az, ami ennek a legékesebb példája. Szerencsére nem rontja a beleélést, sem a zene nívóját, mert, mondhatni, szerencsére egy bizonyos szint fölött nem süllyedtek egy bizonyos szint alá, de egy finomhangolás rá fog férni a következő albumra, ami, remélem, már full ötpontos lesz.
Ennek ellenére nagyon ajánlom a korongot. Jó érzés magyar nyelven is hallani ilyen zenét, ami szerintem igenis passzol ehhez a stílushoz. Remélem, ők maradnak is ezen a pályán, mint ahogy azt is remélem, hogy nem kezdenek éles váltásba, mint oly’ sokan ezen a téren. Ez a fokozatosság pont elég ahhoz, hogy mindegyik album egyedi, mégis hagyományos maradjon.
Mindenképpen kötelességemnek érzem megírni, hogy az Eka Saputra (Pzychopart) által megálmodott borító is kiváló munka lett, szintén illik a koncepcióhoz. A felvételek készítésében pedig Ferenczi Márton (Fragda) és Vincze Tamás segédkezett a Moth Project stúdióban.
Leave a Reply