Necroratory: Ars Nepharia (2022)

Nos, aki black metalra adja a fejét, a kezdeti csirr-csörr után minden bizonnyal válaszút elé kerül. Rosszabb esetben azon zajlik a vita, hogy az ember a pokolba, vagy a mennybe kerül-e, de ez már a végső válaszutunk, ráadásul eléggé metafizikai dilemma (ha dilemma egyáltalán). A mezeibb probléma inkább zenei téren jelenhet meg, hogy hogyan is tovább.

A minőségi javuláson túl inkább az irányvonalak adta lehetőségek tengerében való elveszés a legnagyobb veszély, ami várhat ránk. Van, aki ragaszkodik az old school hangzáshoz, abból merítve vagy abban kimerítve zenei tudását. Az abszolút újítók egy nagy kohónak tekinthetők. A zenébe mindent belepakolnak, amit lehet vagy tudnak, és önmaguk megújítójaként akár stílusteremtővé is válhatnak, felaggatván munkájukra a „progresszív” jelzőt. Ez már keményebb dió, és sokan buktak el rajta, ám letagadni, hogy ezáltal nem születtek mesterművek, éppen akkora ostobaság, mint azt hinni, hogy a jó zene csak akkor az, ha mindenáron ezt a vonalat követjük.

A Necroratory maradt a harmadik vonalon. Inkább teremtettek maguknak egy saját zenei stílust. Mindkét vonalból merítettek, de a maguk ízlésére formálták, és ezt csinosítgatják, alakítgatják. Így hallgatva, nem is volt annyira idegen ez az album. A legelső Mad Disease kezdeti lelkesedéséből lett az, amit most Necroratorynak hívhatunk. Erős gitárhangzás, old school dobbal, klasszikus black-es énekhanggal, nagyon erős hangulattal. És itt ki is emelném a hangulatot, amit valóban jól eltaláltak. És szerencsére ez nem duma, amit sokan (én is) azért szoktak odabiggyeszteni a zenéhez diplomatikusan, mert valójában: „Atyaég, ez meg mi a f***om! Se eleje, se vége… EEEz zene? Ehhh, na jó, legyen hangulatos, oszt’ ki-ki gondolja azt, amit akar.”

A banda itt már az új gitárossal, Brányi Viviennel

Mert szerencsére tényleg van hangulata. Az ember hamar belehull zenéjük örvényébe, kellemesen ellubickol benne, szinte érzi a régi korok antiromantikáját, a bőrén borsódzik az a komor világ, amit a srácok szeretnének átadni, és ezen az albumon sincs ez másképp. Sőt, az Ars Nepharia, az „Ördög mesterkedése” még inkább ilyen lett, és ugyan lerágott csontnak tűnik a téma, a középkori inkvizíció, a kisember kiszolgáltatottsága, mégis működik itt, nem tűnik unalmasnak vagy jellegtelennek. Persze ehhez kellettek a remek zenei témák, a hozzájuk illeszkedő ritmus és ének, amit a már megnevezhető rutin meg is oldott. Hiába semmi „extra” nincs az énekben, a pokolból felvicsorgó Odivm remekül passzol ide; külön becsülöm benne, hogy megmaradt az az erő, a szövegek nyomatékosításának jelentősége, amit nem könnyű egy ennyire domináns gitár-album mellett érvényesíteni, ráadásul magyarul. Mindkettő kellően be tudja tölteni a szerepét, akár nevezhetjük duónak is. 🙂

S ha már gitár, Maday Attilát és Gefrorent sem lehet kihagyni. Attilát semmiképpen sem, elvégre egyetlen alapítóként maradt a bandában, és ha jól sejtem, a zeneszerzés fő része rá hárult, de ezt nem jelenteném ki határozottan, mivel nincsenek róla pontosabb infóim, ám a fentebb említett folytonosságból adódóan meglepődnék, ha nem így lenne…

Akár így volt, akár úgy, értik a dolgukat, és ezt a számomra három kedvenc nótában (Acensio Diaboli, A halál katarzisa, Stigma Diabolicum) bizonyítják is. Szerintem ezek a legerősebb, legtechnikásabb számok a lemezen, pontosabban az intróként futó Acensio Diaboli adja meg a belépést az albumhoz. Ahogy szoktam mondani, ez amolyan libabőröző szám, tagadhatatlan Burzum-behallásokkal, amit több számban is felfedeztem, de természetesen nagyon messze van a hasonlóságtól. Míg az intró egy remek ujjgyakorlat, az A halál katarzisa már jóval technikásabb hangot üt meg. Majd’ nyolcperces hossza ellenére nem érzem hosszúnak a számot, a végére beillesztett epikusabb váltás a dobbal pedig egyszerűen minden dicséretet megérdemel. A Stigma Diabolicum pedig egyszerűen egy ördögi 🙂 zenei kaszálás, ahová szintén befért egy lassúbb rész, a megvalósítása pedig ötpontos.

Mindent összevetve. egy remek kis albumot dobtak ki, jól felépített szövegvilággal, jól érezhető zenei koncepcióval, ráadásul a zárószám Dudás Ádámmal, a DVVAD (és az Ahriman) énekesével is remek lett, pedig ahogy indult, egy kicsit megijedtem, de hamar elmúlt a félelmem, mint ahogy a szöcskévé változásom is (a szintén magyar és szerintem nagyon kiváló szöveg szintén az ő munkája).

És igen, van azért momentum, ami nem kerek. Hiába a remek zenei felépítés, a kib jól hangzó gitár, a dobosi precizitás, itt-ott azért egy kicsit „elfolyik” a zene, valahogy túl sokat ismétlődik egy-egy elem, amiben nem a tudatosságot érzem, pedig befért volna oda valami más is, ami sokkalta jobban tükrözné a számot. Ezek például remekül megvannak az általam preferált dalokban, sőt, talán az intró az, ami ennek a legékesebb példája. Szerencsére nem rontja a beleélést, sem a zene nívóját, mert, mondhatni, szerencsére egy bizonyos szint fölött nem süllyedtek egy bizonyos szint alá, de egy finomhangolás rá fog férni a következő albumra, ami, remélem, már full ötpontos lesz.

Ennek ellenére nagyon ajánlom a korongot. Jó érzés magyar nyelven is hallani ilyen zenét, ami szerintem igenis passzol ehhez a stílushoz. Remélem, ők maradnak is ezen a pályán, mint ahogy azt is remélem, hogy nem kezdenek éles váltásba, mint oly’ sokan ezen a téren. Ez a fokozatosság pont elég ahhoz, hogy mindegyik album egyedi, mégis hagyományos maradjon.

Mindenképpen kötelességemnek érzem megírni, hogy az Eka Saputra (Pzychopart) által megálmodott borító is kiváló munka lett, szintén illik a koncepcióhoz. A felvételek készítésében pedig Ferenczi Márton (Fragda) és Vincze Tamás segédkezett a Moth Project stúdióban.

About Reaper 29 Articles
Fiatalon próbálkozott zenéléssel, de rájött, hogy mindenki jobban jár, ha csak hallgatja azt. Lelkes gyűjtő és hobbikertész, amúgy programozó.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*