Szerintem senkinek nem okoz komoly fejtörést, hogy kitalálja, vajon melyik tengerentúli bandát „majmolhatja” a fenti nevet viselő, thrash-vonalon mozgó formáció. 🙂 Igen, a 2019-ben alakult német kvintett, amelynek ez a bemutatkozó albuma, zenekarnévként (az elejéről lehagyva a határozatlan névelőt) egy Exodus-nóta címét választotta, és muzsikájukat hallva legfőbb hatásuk – a legendás Bay Area-i csapat első korszakában, a ’80-as évek második felében született albumokról megismert stílus és hangzás – is teljesen nyilvánvalóvá válik. Florian Negwer énekes hangja ugyan nem hasonlít Zetro Souzáéra, a hangszeres háttér – mindenekelőtt a jellegzetes gitársound és riffelés – azonban komoly exodusos befolyásról árulkodik.
A csapatnak azonban – áttételesen – az irányzat egy másik ’80-as évekbeli kiválóságához is köze van. Ha azt mondom, Brain Damage, sokaknak egyből a német Vendetta neve ugrik be; az ő remekül sikerült második lemezük viselte ezt a címet. Mint tudható, ők 1990-ben feloszlottak, majd 2002-ben újjáalakultak, ám a régi felállást ma már csupán Klaus „Heiner” Ulrich bőgős képviseli. A két egykori gitáros, Michael „Micky” Wehner és Achim „Daxx” Hömerlein 2009-ben alapította meg Brain Damage nevű power/thrash zenekarát, amelyben – és itt jön a lényeg – az utóbbi években a Lesson in Violence tagságának négyötöde megfordult. Konkrétan, Florian Negwer, Roland Schäfer basszusgitáros és Matthias Krapp dobos 2016-19 között volt a zenekar tagja, játszottak is a csapat 2017-es Mind Crimes albumán, Florian Helbig gitáros pedig 2018-ban csatlakozott hozzájuk – és dobbantott velük együtt egy évvel később, hogy André Loesch gitárossal kiegészülve még ugyanabban az évben megalakíthassák saját bandájukat, a Lesson in Violence-t. (Az ős-vendettások, Micky és Daxx pedig, úgy tűnik, egyedül maradtak.) Mindezt inkább csak érdekességként írtam le, bár az is kiderül belőle, honnan érkeztek az előadók. (Az viszont már nem, hogy a The Thrashfall of Mankind-on a legkisebb mértékben sem érhető tetten a Vendetta hatása.)
Az anyagot nyitó Lost in Yourself eleje, mondjuk, pont nem exodusos; miket beszélek én itt? – kérdezheti az olvasó, aztán jön a tempóváltás, a száguldásból középtempós reszelés lesz, és akkor már helyben vagyunk. Ezt követi egyik kedvenc nótám, a C.H.A.O.S., amelyben a jól ismert, Brain Dead-es riffelés dominál; van benne egy téma, amire minden Exodus-fan garantáltan elvigyorodik. Miközben – szintén a gitároknak köszönhetően – ez a lemez egyik legdallamosabb szerzeménye is.
A Dissembling Wingsben is zseniális Exodus-riffeket és markáns basszusfutamot hallunk – nálam ez a nóta is „dobogós”, akárcsak a Scum of Society, a Time to Kill és a Lesson in Violence. Utóbbi a legexodusosabb című szám, zeneileg mégis ez áll a legtávolabb Holték munkásságától. 🙂
A sűrűn alkalmazott, kiabálós csordavokáloknak köszönhetően a muzsikának van némi punkos-crossoveres bukéja, sőt, az anyag közepén néhány szám erejéig valamennyire a háttérbe is szorul a Bay Area-i befolyás. A dalok itt alapvetően magasabb sebességfokozaton pörögnek, az ének mérsékelten dallamos, konkrét előképet viszont nem igazán tudok említeni. (Lehet, hogy a banda itt kivételesen a saját arcát mutatja?)
Nyilván nem tribute zenekarról van szó, koppintásnak sem nevezném a produkciót, inkább valami hasonlónak, mint ahogy a svéd Mezzrow hajtott fejet 1990-ben – sajnos – egyetlen albumával a Testament korai munkássága előtt. A The Thrashfall of Mankind azok számára lehet hiánypótló mű, akiktől távolabb állnak az Exodus mai, modern produktumai, és imádatuk tárgya a Fabulous Disaster, a Tempo of the Damned és az amerikai csapat többi klasszikus lemeze. Én is ide sorolom magam, és abszolút nem zavar, hogy ez alkalommal nem Gary Holtéktól hallom az egykor általuk tökélyre fejlesztett, más ízekkel is bőven fűszerezett muzsikát.
Leave a Reply