Rég hallgattam mai füllel – ebbe a rovatba szánt – régi zenéket. Úgy gondolom, nem árt újra elmondani: ezekkel a cikkekkel nem az a célom, hogy nekem nem tetsző muzsikákat fikázzak. Azt próbálom megfejteni, vajon miért nem vettem elő évtizedekig azokat a lemezeket, amelyek annak idején biztos, hogy forogtak nálam, sőt, talán még most is megvannak. Ma két német power/(speed) csapat egy-egy alkotását helyezem ilyen szempontból górcső alá.
Edguy: Theater of Salvation (1999)
Tobias Sammet „eredeti” csapatától az ezredforduló környékén, gyors egymásutánjában négy albumot is megszereztem; érdekes, hogy ezek közül csupán a ’98-as Vain Glory Opera vált nagy kedvencemmé (a minap is hallgattam), a többi lemez valahogy nem fogott meg, és rövid időn belül elsikkadt, kikopott a gyűjteményemből. Pedig a zenekar ezeken nyilván nem játszik egymástól nagyon eltérő muzsikát, közös nevezőjük Toby jellegzetes orgánuma, valamint a tempós, dallamos (slágeres) szerzemények. És valószínűleg éppen itt van a kutya eltemetve: míg a bő 50 perces Vain Glory…-n túlnyomórészt könnyen jegyezhető, fogós dalok sorakoznak, a több mint egyórás Theater of Salvation számcímeit olvasva, utólag – úgy, hogy kábé tegnapelőtt ültem végig újra az anyagot, amit természetesen nem most hallottam először – egyedül a Land of the Miracle himnikus dallamai ugranak be.
Pedig az intróként felcsendülő, emelkedett, zongorás-szintis The Healing Vision után rögtön rálépnek a gázpedálra, és a Babylon egyáltalán nem rossz nóta, sőt, minden a helyén van benne, ami ebben a műfajban kötelező tartozék. A középtempós The Headless Game-ben tulajdonképpen a kórus hozza az impozáns refrént, a verzék alatt pedig kellemesen döngöl a két riffmester, Jens Ludwig és Dirk Sauer gitárja, amelyeknek köszönhetően, összességében az előző számot is felülmúlják. A már említett Land of the Miracle az anyag érzelmes oldalának alappillére: finoman, zongorával kezdődik, billegő-ballagó döngöléssel folytatódik, az énektémák hallatán szinte látom magam előtt a zene ritmusára boldog bódulatban dülöngélő közönséget, a levegőben himbálózó karok százait, ezreit. 🙂 A dal vége pedig a Savatage-esen többszólamú énektémákkal szimplán zseniális.
De a Falling Down felépítésére és dinamikájára sem lehet panaszom, mondjuk, az óóó-zós kórus itt elég egyszerűke, a The Unbeliever háttérvokáljából viszont mintha a Blind Guardian-os Hansi Kürsch hangját hallanám ki. A 12 és fél perces címadó nótát egy ideig szoknom kellett: nem egy Halloween (Helloween) vagy egy Heading for Tomorrow (Gamma Ray), de idővel azért lejött, hogy ez is egy szépen összerakott szerzemény, szellemiségében a majdani Avantasia epikusságát vetíti előre.
Talán annak idején többet kellett volna hallgatnom, annak érdekében, hogy a Vain Glory…-hoz hasonlóan ez az anyag is megragadjon nálam. Két évtizeddel ezelőtt valószínűleg túl hasonlónak találtam az Edguy albumait, ahogy az is lehet, hogy Sammet akkoriban indult projektje, az Avantasia nagyszerűsége homályosította el az anyabanda barátságos fényeit. Az Edguy-tól a Mandrake volt az utolsó album, amit hallottam, az idővel Toby főzenekarává terebélyesedett Avantasia pályafutását viszont a kezdetektől a mai napig nyomon követem. Szóval nem rossz anyag a Theater of Salvation, az Edguy-jal való ismerkedéshez vagy ezt a lemezt vagy a Vain Glory Operát ajánlanám.
Metalium: State of Triumph – Chapter Two (2000)
Míg egy bizonyos időszakban az Edguy-t kifejezetten kedveltem, a Metalium soha nem tudta megvetni nálam a lábát. Meghallgattam egyszer, kétszer az éppen aktuális lemezüket (ezt), néhány számot át is vettem róla, de aztán azokat sem pörgettem. Hiába, a hozzánk közelebb lévő napok elhomályosítják a sok száz fényévre található csillagok ragyogását: egy Helloween, Gamma Ray, Blind Guardian, Freedom Call vagy Iron Savior mellett nálam nem volt esélyük labdába rúgni olyan csapatoknak, mint a Primal Fear, a Brainstorm, a Thunderstone, a Seven Witches vagy a Metalium.
Pedig utóbbi zenekarnak sikerült karakteres burkot, külső vázat építeni maga köré. Ők voltak a power/speed küldetés bádogemberei, acél harcosai, akik (mindenekelőtt a hamburgi fémnaszád állandó legénysége, Henning „Henne” Basse énekes, Matthias Lange gitáros és a tavaly elhunyt Lars Ratz basszusgitáros) pályafutásuk 13 közösen eltöltött évét nyolc nagylemezzel ugyanennyi fejezetre osztották.
Az anyag elején elhangzik a mese, az eredettörténet (Elements), majd érkezik a lemez egyik legjobb (és az intrót leszámítva legrövidebb) dala, a Steel Avenger, amelynek refrénjében remekül passzol egymáshoz a csiklandós gitártéma és az ének. Már itt is felemás érzéseim vannak azonban a hangzással kapcsolatban: remekül, Painkiller-es pörgéssel robban be a dob, később azonban száraznak, lélektelennek, hangsúlytalannak érzem. A basszust is előtérbe tolták, s bár e kettő eredőjéből egyedi sound születik, mégsem nyernek meg vele maguknak.
Hallgatom a lemezt, újra és újra, igyekszem közel kerülni hozzá, és persze, hozzák a „kötelezőt”, minőségi, amit csinálnak; igyekeztek fogós, változatos anyagot összerakni, a hősies kórusokat, diszkrét szintis díszítéseket felvonultató dalokat női narráció köti össze, valamiért mégsem érzem azt, hogy ha új lemez lenne, erős négyesnél jobb osztályzatot több adnék rá. Egyrészt hallottunk már ilyen muzsikát: a fent említetteken kívül a Stratovarius jut még eszembe róluk. Másrészt, menet közben konstatálom, hogy „igen, ez is jó szám, az a refrén is ül”, ám utólag nem sok marad meg az egészből. A Steel Avenger mellett csupán az Eye of the Storm-ot emelném át egy képzeletbeli válogatásalbumra, holott a Stygian Flames-szel is ellentmondást nem tűrően söpörnek el mindenkit az útjukból, és az Inner Sight refrénje sem rossz, a lírai pillanatokat (Prophecy, címadó szerzemény, Music) viszont Basse nyafogós, magas hangja miatt elég rosszul viselem.
Nem kizárt, hogy fogom még hallgatni a lemezt, de a többi Metalium albumhoz sajnos nem sikerült kedvet csinálniuk vele.
Leave a Reply