(dolch): Nacht (2022)

Amikor a (dolch) három évvel ezelőtt belengette, hogy az engem teljes mértékben meggyőző akkori anyaguk, a Feuer egy trilógia első darabja (erről bővebben itt), egyből arra gondoltam, hogy na, ez jó kis buli lesz, mert ha ott folytatják ahol elkezdték, az három remek albumot fog jelenteni, én pedig – nem csak egyetlen lemezükre hivatkozva – a stabil kedvenceim közé fogom emelni ezt a titokzatosságba burkolózó német zenekart. Most 2022-t írunk, itt a folytatás, és bevallom, nagyon nem azt kaptam, amire számítottam, mégsem bánom, hogy kicseleztek, mert a frissen kijött Nacht új perspektívába helyezte a (dolch) zenéjét, kirángatott saját elvárásaim mocsarából.

A zenekart eddig úgy ismertük, mint drone elemekkel a jelenhez igazított metalzenei kísérletet, ami a kezdeti időszak doom/drone alapjaihoz képest már a Feuer-en is sokat idomult az úgynevezett „befogadhatósági minimumokhoz”, és ezen az úton a Nacht a következő állomás. Mintha egy újabb lépést tettek volna (Isten bocsássa meg!) a közérthetőség irányába, ami persze még mindig fényévekre van a kommersztől, a könnyen emészthetőségtől – de a korai anyagaiktól is.

Az kell mondanom, hogy a Nacht – ebben a formában – már nem nevezhető metalnak, maximum szélsőértéknek valahol a fémzene határain. A (dolch) eddig is „oldalt” mozgott, messze a főáramtól, most viszont azzal, hogy zenéjének jelentős részéből kivonta a torzított gitárt, ténylegesen is búcsút intett annak a néhány alapelemnek, ami például a Feuer-t még ide kötötte. Saját bevallásuk szerint sem tekintik magukat a metal-szcéna szerves részének, de az innen érkező támogatás és elismerés erőt ad nekik – és ez fordított irányban is igaz lehet.

Egy másik beszélgetésben arra utalnak, hogy nem bánnák, ha David Lynch egyszer felkérné őket valamilyen közös munkára, és bár ilyen kérés nem érkezett feléjük, a Nacht máris mintha egy efféle alkunak a szellemében született volna. A Twin Peaks utolsó évadának epizódjai rendre a The Bang Bang Bar neonfényekkel megvilágított színpadán előadott indie dalokkal végződtek, és én a (dolch) legújabb lemezének majd’ minden tételét ebbe a közegbe tudnám leginkább elképzelni.

A Nacht továbbra is „igazi” (dolch), csak nem úgy, mint eddig. Függetlenül a hangszereléstől, könnyen be lehet azonosítani az „elkövetőket”. A drone elemek loopjai gyakorlatilag változatlanok, csak itt nem épül rájuk metalos felépítmény. Ami helyette van, az synthwave/darkwave hangulatokból szőtt finom pókháló, amelynek fonalai csak ritkán feszülnek meg annyira, hogy az jusson eszünkbe a lemezről, hogy ez egy „metalos” zenekar műve. Ez egy másik megközelítése mindannak, amiről eddig „beszéltek”.

A Feuer tüzének maradékát néhány számban azért fellelhetjük – már ha fontosnak számít az ez irányú összevetés. Nyilván, az intróként funkcionáló, másfél perces Lights Out-ban nem fogunk találni belőle semmit, az azonnal magával ragadó Openből pedig nem is hiányzik. A Tonight ízlésemhez mérten már túl szép akar lenni ahhoz, hogy bele ne aludjak a végébe, és ekkorra már az az érzés is átjön, hogy a fémes elemek eltűnésével még a Feuer-hez képest is nőiesebb jelleget kapott a lemez – hála M. csodás hangjának, és a lágyabb, barátságosabb hangvételnek. A trilógia nyitó darabján jóval dögösebben énekelt a hölgy (persze az egy másik világ), most visszafogottabban mutatkozik meg a dallamaiban rejlő potenciál, máshová kerültek a hangsúlyok.

A Mercury refrénjénél például felizzik a parázs, és az indusztriál hangszerelésű, álmodozósan lépegető tétel végül életerős négy percet fut. A következő Into the Night-ban a tábortűz emlékét bámuljuk, és az I Am OK is egy ehhez hasonló, szemrevalóan magába roskadt üszkös fa-halom. Ez a két alig rezdülő, visszafogott tétel – így egymás után – egy kicsit az egészségesnél hosszabb távon leülteti az egyébként sem túlpörgő lendületet, de aztán a folytatás, a House of Glass megint visszahoz valamit a tűzből. Ez egy kis erőltetéssel akár az előző albumra is ráfért volna, bár a gitárdominancia itt sem egyértelmű – inkább csak hangvételében és tempójában idézi meg a három évvel ezelőtti (dolch) világát. A Bird of Prey indítása pedig tiszta Massive Attack; a lüktető alapokra rákapaszkodó depresszív hangulat egyenesen a Mezzanine világát idézi. A következő Ghost egy Me and That Man album lecsengéseként sem vallana szégyent – „déli” hangulatot képvisel a lemezen, bár konkrétan nem utal rá, csak a hangok mögül bontakozik ki egy ilyen olvasata a dalnak.

A Nacht melankóliába fordult közegében a CODA megint kézzel foghatóbb darab. Lekerekített sarkain jó tempóban gurul előre, és észrevehető nyomokat hagy a befejezés előtt. Az utolsó fellángolásnak is mondható Early Morning No Taxi zárja az albumot, és mire ide jutok a hallgatásban, nálam már ez a megmozdulásuk is belefér, de biztos, hogy nem ez a kedvencem.

Az eddig duóként jegyzett zenekar most ötfősre bővült, de a részleteket homály fedi. M. (ének) és T. (gitár, ének) mellé három új „betű” csatlakozott: N. basszusgitáron, A. gitáron és P. dobokon. Annak ellenére, hogy néhány helyen T. is megszólal, az összképet M. hangjának nőies kisugárzása uralja, ami most is nagyfokú csábító erővel bír: a zenére tapasztja a figyelmet, kellemes illatú, hullámzó hajként simogatja arcunkat. Sokszor olyannak tűnik az egész, mint egy alternatív Kylie Minogue lemez, amit tripről lejövő barátaival írt egy fűrésztelep szomszédságában, egy olyan erdő szélén, ahol még az éjszaka sem az, aminek látszik. Megfeketedett dream-pop és dark rock elemek bizarr elegye csábít benne a parkettre, egy olyan táncra, amelynek koreográfiája sötét titkokat van hivatva „elleplezni”.

A Nacht mindenképpen színesebb elődjénél, kísérletezőbb, hullámzósabb, ugyanakkor szellősebb és „csendesebb” is, de mivel ez az album is mélyre merül saját naplementéjének bámulásában, felszabadult, könnyed percekkel most sem érdemes számolni. Akinek bejött a Feuer, és most annak egyenes folytatását várta, az lehet, csalódni fog, mert kanyart vett a zenekar (mint a Tiamat a Clouds után a Wildhoney-val), de én már magának a változásnak a puszta tényét is elismerésre méltó, hozzáadott értékként könyvelem el. Szimpatikus az alkotói szabadság ilyen fokú komolyan vétele (ezt a bátorságot már a Tiamat-nál is díjaztam), és a végeredmény összképe is – túl azon, hogy mást vártam – meggyőzött.

Nem mondom, hogy hibátlan, azt pedig pláne nem, hogy űbereli elődjét, azt viszont igen, hogy a kettő együtt izgalmas betekintést nyújt a (dolch) egyre szélesedő zenei világába.

About Bársony Péter 87 Articles
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*