A széles sávú lakossági internet-szolgáltatás az ezredforduló környékén jelent meg Magyarországon. Azt megelőzően főleg cégeknek volt webes hozzáférésük, és talán még emlékszünk rá, a modemes, „betelefonálós” módszerrel bizony elég nehézkes volt a világhálón található információkhoz, tartalmakhoz való hozzáférés. Igazából csak a 21. században vált mindenki számára könnyen és széles körben elérhető adatbázissá a net, és az adatforgalom fokozatos felgyorsulásával az első zeneletöltésekre is ekkor kerülhetett sor.
Miért írom ezt? Mert a Die Krupps-szal való megismerkedésem is jórészt az informatika fenti evolúciójához köthető. Talán még a ’90-es évek közepén vettem át valakitől a Tiamat Clouds albumát, és a kölcsönkapott kazettán egy olyan lüktető ritmusú dal volt az első nóta, amiről éreztem, hogy nem tartozik a lemezhez, de sokáig nem tudtam kideríteni, hogy ki az előadója. Na, ez volt a To the Hilt, és első találkozásom Jürgen Engler zenekarával.
Aztán jött a fent említett webes forradalom, és én amellett, hogy ekkor már főleg CD-n szereztem be kedvenc zenéimet, felfedeztem azokat az oldalakat, ahonnan zenéket tudtam letölteni. Talán az akkori lehetőségekből, talán szerény tudásomból adódóan elég szűk volt a keresztmetszet, így kezdetben csak számokat szereztem be – mintha a dalok egyesével úszkáltak volna a hangok zavaros óceánjában. Máig számos olyan előadó van, akiktől csupán az akkor horogra akadt egy, két, három nótát birtoklom; nyilván nem tetszett annyira a zenéjük, hogy később, amikor már lehetőségem volt rá, komplett lemezeikre is szert tegyek.
A Die Krupps-tól viszont egyből vagy tíz számot is beszereztem, amelyek – mint hamarosan kiderült – többségükben az Odyssey of the Mind-ról származtak. És ahogy az legtöbbször lenni szokott, minden más, amit ezután hallottam tőlük, már nem tudott ilyen erős hatást gyakorolni rám, így ez lett és maradt tőlük a kedvenc albumom.
Bár nem vagyok az irányzat fanatikusa, alapvetően bírom az indusztriál alapú muzsikákat, főleg, ha a monoton ritmusok dallamos gitár- és/vagy énektémákkal párosulnak. Ezért nagy kedvencem a Fear Factory Demanufacture-je, a White Zombie Astro-Creep: 2000-je vagy Marilyn Manson Antichrist Superstar-ja. Természetesen a Die Krupps 1993-97 között készült nagylemezei is ide tartoznak.
A német csapat elég kalandos utat járt be, mire elnyerte a metalrajongó közönség szimpátiáját. Első korszakukat nem ismerem, de tudható, hogy a ’80-as években még tisztán ipari brigádként működtek, német album- és számcímekkel operáltak, sőt, dalszövegeik (ha voltak egyáltalán) is ezen a nyelven szólaltak meg. Harmadik nagylemezükön (Entering the Arena), 1985-ben váltottak angolra, ám az igazi revolúcióra a ’90-es évek legelején került sor, amikor is leigazolták a dobos Volker Borchertet, aki főállásban az Accuser ütőse volt. Az új korszak nyitányaként, 1992-ben megjelent, szimbolikusan I-re keresztelt albumon vendégként az említett siegeni thrash csapat két gitárosa, Frank Thoms és René Schütz is tiszteletét tette, ami minden addiginál metalosabb élt adott a Die Krupps muzsikájának. A két együttes szövetségét még ugyanebben az évben a Metal Machine Music című kollaborációval pecsételték meg.
S bár az Accüser ezt követően eltűnt a képből, Englerék maradtak a megkezdett úton. A két sampler-mágus, dob- és szintiprogram-varázsló, Jürgen Engler és Ralf Dörper, valamint a bőgős Rüdiger Esch mellé a kaliforniai Heathen-ből érkezett erősítés a gitáros Lee Altus és a dobos Darren Minter személyében. Velük készült a ’93-as II – The Final Option, majd utóbbi muzsikus távozott, és az Odyssey…-nek már az indusztriál/elektronikus szekciót hangsúlyosabbá tevő dobprogramozóval, Christopher Lietz-cel kezdtek neki.
S bár a csapatnak, mint láthattuk, voltak metalosabb felállásai is, Altus személye és az eredeti koncepcióhoz való ragaszkodás is garancia volt arra, hogy a pulzáló, táncos ritmusú zenében továbbra is megmarad az erőteljes fémes íz. A ’90-es éveknek tehát már egy ipari-metal hibrid formációként futottak neki, ami nyerő ötletnek bizonyult, hiszen az a dekád az új stílusok, hangzások, zenei kísérletezések korszaka volt. A Die Krupps muzsikája kellően súlyos, dübörgő, ugyanakkor a háttérben zakatoló monotóniának köszönhetően hipnotikus, szinte magába szippantja a hallgatót. A tisztán metalhoz szokott fülek számára elsőre persze egy kicsit idegenül hathatnak az elektronikus hangzások, a kraftwerkes prüntyögések, ám éppen ez adja a zene egyediségét: a számos szólam keresztül-kasul rétegződik egymáson, ami egyes dalokban némileg kaotikus hatást kelt.
Baljós, doom-os lassúsággal hömpölyög elő a homályból a lemez nyitó nótája, a Last Flood, majd beindul a pattogós ritmus, Engler kíméletlen hangjában pedig kivételesen nyoma sincs dallamosságnak. Az Isolation verzéi alatt remekül szaggatják a ritmust, a refrén alatt pedig remek húzása van a dalnak – ez ez egyik kedvenc számom az albumról.
„Isolation – is liberation
when desperation is what you feel”
A címadó szerzemény komótossága után egy újabb fürge tétel érkezik, az Eggshell, amelynek középrésze szintén visszavesz az iramból. A Scent hallgatása közben volt egy elég erős Paradise Lost-érzésem (One Second éra), de nálam ez a dal is az átlagosnál jobban tetsző tételek csoportjába kívánkozik. Kettes számú kedvencem a Jeckyll or Hyde, amelynek – nem meglepő módon – szintén a refrénje ránt magával. A záró Alive pedig az anyag lírai szerzeménye, amelynek végén nosztalgikus, fájdalmasan szép gitárdallamokat hallunk. A lendületesebb nóták mellett ez is a favoritjaim közé tartozik.
„The world in my arms – I’m alive
Love is gain, pain is strife
In my world – I’m alive
and I can’t see danger anymore”
Érdekes viszont, hogy az a három szám, amit annak idején nem volt módom megismerni (The Final Option, LCD, Metalmorphosis), messze nem tetszik annyira, mint a többi. Leginkább talán még az utóbbi, sodró lendületű nóta jön be, de az is olyan, mint egy techno tánczene.
Az 1992-es A Tribute to Metallica EP-vel a surranópályán játszották be magukat a köztudatba, és tettek szert széles körű népszerűségre, a The Final Option-nel, az Odyssey…-vel és az azt követő, 1997-es Paradise Now-val viszont már egyértelműen a saját jogukon kerültek be az indusztriál metal élvonalába. Érdekes, hogy éppen ezt követően jött egy csaknem egy évtizedes szünet a csapat pályafutásában: 2005-ben fűtötték be újra a fémkohót, és rá öt évvel jelentkeztek ismét új anyaggal (Als wären wir für immer EP). Hogy az új évezredben született anyagaikkal sikerült-e valamennyire visszahozniuk a régi idők fényét, nem tudom; utolsó két nagylemezük (a 2019-es Vision 2000 Vision és a tavalyi feldolgozásalbum) engem már nem hozott lázba.
Leave a Reply