A svéd Cult Of Luna immár a nyolcadik nagylemezével jelentkezett idén (ha ide számoljuk a Julie Christmas énekesnővel készült Marinert, akkor A kilencedik). Számos EP, split, élő anyag került ki a kezük közül bő húsz év alatt (1998-ban alakultak), és bátran állíthatom, hogy a Cult Of Luna a kétezres évek egyik legizgalmasabb zenekara. Az eredeti tagságból csak Magnus Lindberg (gitár) és Johannes Persson (gitár, ének) nyomja ebben a formációban az ipart, de a mostani felállásból a többiek is elég régóta jeleskednek az együttesben.
Az ismerkedésünk elég későn történt meg, az első anyag, amit hallottam a svéd bandától, a Vertikal volt, és attól egyből lehidaltam. Ilyen nyomasztó, kegyetlen, de egyben művészi muzsikát nem minden bokorban talál az ember, így ez a korong be is került „örökös” kedvenceim közé. Elindultam visszafelé az időben, szép lassan az összes lemezüket beszereztem, ám bevallom, nem mindegyik nyerte el maximálisan a tetszésemet, de egyikre sem mondanám azt, hogy fércmű. Egyszerűen: a korai lemezeken még útkeresés folyt, de idővel szép lassan kialakult az a Cult Of Luna-stílus, ami semmi mással nem téveszthető össze. A Vertikal utáni kiadványokra is csak jót tudok mondani (sőt!), mint ahogy a mostani The Long Road North-ra is.
Szokás a Cult Of Luna-t atmoszférikus sludge/post rocknak nevezni, de mint a legtöbb esetben, itt sincs értelme címkézni, skatulyákba gyömöszölni a svédek zenéjét, ez egyszerűen Cult Of Luna. Az biztos, hogy nem mindenki asztala, a kereskedelmi rádiókban 100%, hogy nincs a lejátszási listákon, de még egy edzett metal-fülnek is megfekszi a gyomrát ez a fajta muzsika, mivel igen karcos talpalávalót nyomnak a fiúk.
Nehéz szavakba önteni a The Long Road North-ról kialakult véleményemet, mert ahogy hallgatom az új lemezt, óriási érzelmi viharok tombolnak bennem, amelyek hol felkorbácsolódnak, hol lecsillapodnak, és ezt a kavalkádot nem egyszerű átültetni írott formátumba. Egy jó ismerősömnek megmutattam a Cold Burn videóklipjét (nyitó dal az albumon), majd mondtam neki, hogy ez éppen a mostani hangulatomhoz passzol, ő egyből elkezdett értem aggódni, és kérdezte, hogy minden rendben van-e az életemben. 🙂 Mondhatni igen – adtam meg a választ –, ez nekem pont a feszültség levezetésére tökéletes választás. Zseniális a klip, nem kevésbé a dal. És nem is rövid, ahogy azt a Cult Of Luna-tól már megszoktuk. Ha kell, tíz perc fölé is megy a játékidő, de mint mondtam, ez nem rádióbarát zene, nem ez számít. Tojnak a konvenciókra, ha a szám úgy kívánja, jó hosszan eljátszadoznak vele. És nincs felesleges tökölődés, a nóták úgy jók, ahogy vannak, minden sallangmentes. Rövidebb tételek is találhatók az albumon, nem feltétlenül csak a hosszúság a mérvadó, de ahol kell, ott remekül kihasználják a témahalmozást.
Mert azt nagyon tudnak. Mármint összetett zenei témákat egymáshoz passzintani. Tipikus COL jelenség, hogy a zsenge pengetésből szép lassan eljutnak egy felfokozott káoszhalmazig, majd onnan újra visszabontják a zenét a kezdeti „könnyed” állapotba. Néha nem is tudom követni objektíven, hogy mi is történik egy dalon belül, mert felkap, mint egy óriási hullám, és csak sodor, dobál, forgat, majd a végén a partra vet, és csak kapkodom a levegőt, aztán elégedetten felnevetek, hogy ez igen, ez már nem semmi – konstatálom. Kifacsarva, de mégis magasztos hangulatban tápászkodom fel.
A recept amúgy tök egyszerű: végy hat kiváló zenészt, akiknek szabadjára engedjük a kreativitását, bármi megengedett, ami a metal műfajába belefér, de semmi csöpögés, semmi dallamoskodás, csakis a műfaj „sötét oldala” játszik szerepet. De nem kell ide hörgés (jó, az ének így is elég durva), nem kell blastbeat, nem kell sátánista vagy belezős szöveg, csak a valóságot kell zenébe önteni, és attól is falnak vágódik az ember. Ömlenek a tökéletes gitár-riffek, zúg a komplex dob, a Föld gyomrából tör elő a vokál, a hangulatfokozáshoz még a billentyűs betétek is bekúsznak, és ebből a sokaságból áll kerek egésszé össze a The Long Road North. Nincs is értelme a dalokat egyenként boncolgatni, mert képtelenség reálisan elemezni, hogy mi történik az adott nótában. Csak hallgatni kell a korongot elejétől a végéig, elmerülni benne, képeket vizualizálni, másik dimenziókat nyitogatni.
Szokás ebben a zenei közegben emlegetni a Neurosist, mint fő hatást, a „műfaj” atyját, és valóban, a Cult Of Luna is biztosan tanult tőlük, vannak átfedések, de csak a kiindulási pont közös, mert a svédek kitaposták maguknak a saját útjukat. És ezen haladnak továbbra is, mellőzve bármiféle kompromisszumot. Újabb mestermű került ki a svédek kezéből, továbbra sem tudnak hibázni.
Leave a Reply