Ha a thrash metal új hulláma kerül szóba, legtöbbünknek a 2004-2006 között indult amerikai csikócsapatok – a Havok, a Vektor, a Warbringer, a Lazarus A.D., a Hatchet, a Lich King és társaik – jutnak eszünkbe, holott a „mozgalom” messze nem korlátozódik egyetlen országra vagy kontinensre. Nyugodtan ide sorolhatjuk a brit Evile-t és Gama Bombot, a görög Suicidal Angelst, a német Dust Boltot, a brazil Violatort és Nervosát, a magyar Archaic-ot, illetve a spanyol Angelus Apatridát és Crisix-ot is. Nyilván nem lehet általánosítani, de e csapatok többsége fiatalos lendülettel pörgeti a riffeket, a súlyosság, töménység helyett gyakran a sebességet helyezve előtérbe.
A Crisix-ot néhány évvel ezelőtt Vectomi ajánlotta a figyelmembe. A 2016-os From Blue to Black album óta követem a csapat munkásságát, és magamban egy erős harmadik vonalbeli csapatnak könyveltem el őket, ám kapcsolatunk a tavalyi The Pizza E.P. megjelenésével új szakaszba lépett: bár azt az anyagot erősen humorosra vették, éreztem, hogy valami komoly dolog van készülőben. És persze az is lehet, hogy a felfokozott várakozásnak volt köszönhető, de a katalánok legújabb albuma már elsőre maga alá gyűrt.
Mielőtt konkrétan a zenéről beszélnénk, tudjuk le a „kötelező” kört, a banda bemutatását, hiszen eddig csupán említés szintjén foglalkoztunk velük! Az együttest 2008 februárjában még Crysys néven alapította két egykori Shadon-muzsikus, Javi Carrión dobos és Marc Torras basszusgitáros. Röviddel ez után csatlakozott hozzájuk a két gitáros, Marc Busqué „Busi” és Albert Requena, illetve miután eredeti énekesük nem tudott részt venni a csapat első koncertjén (!), az ő helyét foglalta el Julián Baz, aki a mai napig a zenekar frontembere. Ezen a néven egy demót rögzítettek, a Wacken Metal Battle spanyol válogatója után pedig, 2009-ben a németországi döntőt is megnyerték.
2011-ben az Electronic Arts jelezte feléjük, hogy a cégnek van egy Crysys nevű videójátéka, és nem szerencsés, hogy a spanyolok is ezen a néven futnak. Ekkor keresztelték át magukat Crisix-ra, és bemutatkozó albumuk is már e név alatt jelent meg. A Barcelona külvárosából, Igualadából származó csapat felállásában azóta csupán a basszusgitáros posztján történt változás: Torras helyét 2013-ban Dani Ramis foglalta el, a jelenlegi bőgős, Pla Vinseiro (ex-Mutant Squad) pedig 2019-ben lépett színre; neki a Sessions #1 – American Thrash Sessions feldolgozásalbum volt az első munkája a többiekkel.
S hogy a Crisix miben más, mint generációjának többi csapata? Ha konkrétan a mostani anyagról beszélünk, muzsikájukba szívesen emelnek be spanyol zenei elemeket, illetve anyanyelvükön előadott szövegrészleteket. Másrészt, friss vért pumpáltak az Anthrax és az S.O.D. által a ’80-as évek második felében magas szinten művelt, azóta viszont nézőtéri tömegsporttá redukálódott mosh-ba. Magasabb sebességfokozatról gyakran váltanak vissza „bakkecskézésbe”, s e műfaj tavaly óta a számcímeikben is látványosan helyet követel magának (Agents of M.O.S.H., World Needs Mosh, Macacena Mosh).
Nem feltétlenül nyűgöznek le bennünket bravúros megoldásokkal, zseniális váltásokkal, impozáns szólókkal vagy kiállásokkal, muzsikájuk valamiért mégis izgalmas. Már az, ahogy a The Many Licit Paths elején beköszönnek a kissé sci-fi-sre vett hangzású mór (arab) témákkal, sejteti, hogy egy különleges hangulatú előadásra váltottunk jegyet. Az Extreme Fire Hazardban – refrénként – elég csak a címet acsargó hangon emlegetniük, és máris megvan az album első emlékezetes nótája.
A címadóban hallunk először mosh-tempókat, amelyek hallatán az embernek egyből bemozdul a feje-keze-lába. Minderre még a csordavokál is ráerősít, ami szinte valamennyi nótában kötelező tartozék. A lemezről magasan a legnagyobb kedvencem a Macarena Mosh, aminek zeneileg szerencsére semmi köze a ’90-es évek táncslágeréhez. Kísérteties, spanyol nyelvű felvezetés után jön a briliáns gitárdallam, a pattogó ritmus, az egymást váltó témák… „Are you ready for the last fuckin’ dance?” – teszi fel a kérdést Julián, a kórus a végletekig fokozza a feszültséget, mire a hallgató jólesően veti bele magát a totális őrületbe, a végére pedig még egy zenei poént is tartogatnak a srácok. A Hazzerd Delirium albuma óta nem élveztem ennyire modern thrash muzsikát! Elképzelem a dalt a forró hangulatú Crisix-koncertek záró nótájaként, és nagyon ott akarok lenni a színpad előtt tumultusban… 🙂
Ugyan nem emeltem az egekbe a szólómunkát, de a Beast középrészében és a John Was Born for Metal elején is fület simogató gitártémákat hallunk. A lemez második csúcspontja a W.N.M. United képében érkezik el. A The Pizza E.P.-n ugye már szerepelt a World Needs Mosh, ami egyben az anyag húzónótája is volt, és a csapat talán legnagyobb slágerévé, himnuszává vált. Ezt gondolták most tovább Carriónék, a közös ügy zászlaja alá gyűjtve generációjuk számos képviselőjét, a pályatárs csapatok frontembereit, akik között felosztották a nóta szövegének egyes sorait. A produkcióban olyanok jutnak szóhoz, mint John Kevill (Warbringer), Pedro „Poney Ret” Arcanjo (Violator), Nick Melissourgos (Suicidal Angels), Philly Byrne (Gama Bomb), Diva Satánica (Nervosa), Guillermo Izquierdo (Angelus Apatrida), Jose „JB” Barrales (Bonded by Blood), Lenny B. (Dust Bolt), Rick Rangel (Fueled by Fire) és Kevin „Heavy Kevy” Stout (Insanity Alert), a dalból készült videóklipben pedig Chuck Billy (Testament) is tiszteletét teszi.
Az anyag utolsó negyedének üdítő színfoltja a Boc de Biterna dallamos refrénje, amelyet minden oldalról körbenyalnak a gitárok sikamlós hangjai, illetve a dal végén hallható spanyol nyelvű kórus suttogóból kiabálóvá váló szövege. Az albumot záró Escape the Electric Fate flamencós gitárral, tapssal nyit, és ez a ritmus – már egy jóval durvább környezetben – később is visszaköszön; egy pillanatra a Sepultura Roots albumának törzsi témái ugrottak be róla.
Bár a Full HD-t nem gondolom tökéletes alkotásnak, túlnyomórészt vérpezsdítő, élvezetes pillanatokkal ajándékozza meg a hallgatót. Hozzám eddig ez a Crisix-lemez került a legközelebb, nem kizárt, hogy az év végi Top 10-es listámon is helyet szorítok neki, és nagyon remélem, hogy a folytatásban sem adnak majd alább a színvonalból.
S hogy két mondat erejéig a vizuális körítésre is kitérjek: már a The Pizza E.P. frontja is elég poénosra/igénytelenre sikeredett, a Full HD borítója azonban még erre is rátett egy lapáttal. A kissé kuszának tűnő, térhatású képet a hanghordozóhoz járó 3D-s szemüveggel élvezhetjük, a limitált kiadványhoz pedig egy ugyanilyen technikával készült, 16 oldalas booklet is jár.
Leave a Reply