Vajon milyen megfontolásból készít egy előadó teljes egészében instrumentális thrash albumot? Nem talált megfelelő frontembert, vagy úgy gondolja, a hangszeres részek önmagukban is elég szórakoztatóak, megállnak a maguk lábán, képesek érzelmeket, hangulatokat, gondolatokat közvetíteni? A második a logikusabb válasz, hiszen a Karma to Burn óta tudjuk, a jó témák, riffek ének nélkül is életképesek, bár a változatosságra azért nem árt odafigyelni.
A közelmúltban két ilyen anyagba is belefutottam, és mivel a rövid diszkográfián kívül gyakorlatilag egyikről sem találtam semmilyen információt a neten, felmerült bennem a gyanú, hogy egyszemélyes projektekről van szó. Az viszont egyértelműen beigazolódott, hogy az ének mellőzése a koncepció része, hiszen a Cannibal Invader a Death by Injection-t megelőzően két hatszámos EP-t (Chemical Weapons és Slaves to Fear, mindkettő 2021) jelentetett meg, és azok a dalok is kivétel nélkül szöveg nélküliek; de ugyanígy van ezzel a Psychotic Memories is, amelynek első nagylemeze, a World Annihilation szintén 2021-ben látott napvilágot, és azon is kizárólag a hangszerek jutnak szerephez.
Cannibal Invader: Death by Injection (2021)
De foglalkozzunk külön is a két anyaggal! A kanadai kannibál (mindkét lemez esetében maradok a magányos farkas teóriánál) első nagylemeze tavaly decemberben öltött végleges formát, és nem meglepő módon kizárólag digitálisan érhető el. A vancouveri illetőségű alkotó 12 szerzeménnyel szórakoztat bennünket, amelyek az elején kifejezetten érdekesnek tűnnek, ám a negyedik-ötödik daltól kezdve számomra az egész egyfajta háttérzenévé válik: bár kellemesen otthonos a zenei közeg, amelybe belemerülök, összefolynak a nóták, nem igazán tudok emlékezetes pillanatokat kiemelni. Talán a Bootlickert említeném, amelyben Slayer-es szaggatásokat söpör félre egy szélvészgyors téma, de a Dissenter középtempói is bemozdítanak.
A riffek kifejezetten ütősek, a hagyományos bandák lemezeire is elkelne pár ilyen. 🙂 Időnként egy-egy hangmintát is beillesztett közéjük a művész, amiket viszont hiányolok, azok a számokon belüli váltások. A nóták túlnyomórészt lendületes középtempóban követik egymást, a sebességmérő innen főleg a gyorsabb tartományok felé leng ki, lírai nótának viszont nincs nyoma az albumon; a sokszínűség érdekében egy-két ilyen rövidebb szerzemény is jól jött volna…
Ének hiányában olyan érzésem van, mintha egy demóval, egy befejezetlen produktummal lenne dolgom. Mintha gitárosunk témaötleteket sorakoztatott volna egymás mellé, amelyeket egyszer majd egy „igazi” lemezhez felhasználhat. Nem rossz zene, de többször meg kell hallgatni (mint egy klasszikus produkciót) ahhoz, hogy közel kerüljön hozzánk, hogy jó ismerősünkké váljon az anyag. Szokom, ismerkedem vele, kapcsolatunk egyelőre itt tart:
Psychotic Memories: Let the Bodies Pile High (2022)
Mai második versenyzőnk Norvégiából érkezett, idei dalcsokra pedig március 20-án vált – virtuálisan –elérhetővé. Akárcsak bemutatkozó albumán, ezen az anyagon is kilenc szerzemény kapott helyet. A Cannibal Invader lemezén hallottakhoz képest itt alapvetően szigorúbb, csikorgóbb és gyorsabb – mondhatni, slayeres – muzsikát hallunk. Ez esetben jobban érzem az egyes dalok struktúráját, komplett voltát, azt, hogy ezekről mintha tényleg csak az éneksávokat vették volna le. Egy-egy számban több a téma, mint a Cannibal Invader lemezén, helyenként komoly szólókat is hallunk (Death Wish Aggression, Embrace the Destruction), de itt is hasonló a helyzet, mint a kanadai kollégánál: a szerzemények ilyen formában nem tudnak olyan karakteresek, megjegyezhetők lenni, mint egy, a refrénre kihegyezett énekes nóta.
Így aztán, bár érdekes stílusgyakorlatként, üdítő színfoltként jelennek meg a műfaji kínálatban, egyik lemez sem igazán versenytársa a klasszikus thrash anyagoknak. Nekem a kettő közül a Kannibál Megszálló lemeze tetszik jobban, de csak egy hajszálnyival.
Leave a Reply