Pandzsábi nu metal
Indiát sokféleképpen tudnám jellemezni, de nem tipikusan olyan helyként, ahonnan igazán kiemelkedő metal zenekarokról lehetne hallani. Azonban hála az internetnek és kiváltképpen a YouTube-nak, megláttam egy videót Indian Street Metal címmel, ami azonnal kíváncsivá tett, hogy az előadók mégis miféle zenét nyomhatnak. Elsőre nem feltétlenül fogott meg a dal és a klip, viszont többszöri hallgatás után már elnyerte a tetszésemet. Különösen az fogott meg benne, hogy tradicionális indiai népzenei elemek, hip-hop és erőteljesen groove-centrikus, modern metal zene egyfajta keverékét hallom.
A 2016-ban indult stúdióprojektben először még csak Karan Katiyar gitáros és Jayant Bhadula énekes vett részt, akik különböző pop- és egyéb dalok feldolgozását csinálták meg a maguk stílusában, viszont szépen lassan és Raoul Kerr rapper érkezésével a formáció és maga a koncepció is lassan kezdett összeállni. Itt érdemes megjegyezni, hogy a csapat félig angolul, félig indiai anyanyelvén alapozta meg azt a vokálstílust, ami a szememben a muzsika egyfajta extra fűszerezésének minősül. Határozottan úgy tűnik, hogy bevált a koncepció: a nagy népszerűségnek, vagy ha lehet így mondani, hype-nak köszönhetően 2019-ben felléphettek a Wacken Open Air fesztiválon, ahol hatalmas sikert arattak, így hát nem maradt más hátra, mint a nagylemez-készítés.
A Rakshak (Védelmező) címre keresztelt debüt albumuk 10 dalt tartalmaz, és 48 perces játékideje alatt egy igazán egzotikus, és egyben nagyon dinamikus utazásnak lehetünk részesei. Zenészkollégám nem alaptalanul nevezte el a stílusukat pandzsábi nu metalnak, hiszen a folkos színesítések mellett a ritmus-centrikusság, a hip-hop és egy kevés elektronika becsempészésével a nu metal ágazat egy igen friss és új színe került a köztudatba.
A nyitó tételként indító Gaddaar nem is kerülgeti a forró kását, egy rövid intró után azonnal belecsapnak a közepébe, ahol a gitár és a dob a dhol- (indiai kétoldalas dob) és szitárhangzással megfűszerezve letarolja és elsodorja a hallgatót. Jayant Bhadula remekül hozza a hörgös rap-et (ráadásul a saját anyanyelvén) Raoul mellett (aki az összes dalban angolul rappel), és mindehhez remekül párosul Jayant tiszta énekhangja is, ami, bevallom őszintén, elsőre ugyan nem, de később annál inkább megfogott. Kitűnő, fogós témák, remek, éneklős refrénnel, és hozzá egy pusztító erejű breakdown, mert miért is ne!
A következő dal az Aaj, amihez szerintem az egyik legigényesebb és legkreatívabb klip készült. A Gaddaarhoz képest ez a nóta sokkal epikusabb és egy picivel atmoszferikusabb, egy csipetnyi női áriázással és persze némi elektronikai behatással, de még így is azonnal megveszi az embert kilóra, Karan pedig egy remek furulyaszólóval és Jayant beatbox ütemű hörgésével egy igazi ékkövet varázsol ebből a remekműből.
A harmadik tétel, a Zanjeero Se sejtelmes elektronikus intrója után Karan megmutatja gitártudását, hogy nemcsak a mélyebb húrokat tudja pengetni, hanem igenis képes egy picivel technikásabb témákat is faragni. Itt azért érdemes megjegyeznem, hogy mivel elég sok hangszer és zenei színezések vannak a dalokban, a gitártémák remekül viszonyulnak a szerzeményekhez: nem túl technikásak, de nem is nagyon leegyszerűsítettek.
A dalhoz visszatérve, egy csipetnyit hasonlít a Linkin Park korai korszakára, ahogy Jayant és Raoul szórják egymást az ének- és raptémákkal, és ezek alá remekül mennek a különböző metal és elektronikai elemek. Jayant énekéhez nagyszerűen párosulnak a háttérben hallható női vokálok, amelyektől még színesebb lett a dal.
A következő szám, amely személyes kedvencemmé nőtte ki magát, a Machi Bhasad kiváló, könnyen megjegyezhető főriffjével és a mellé párosuló dhol- és szitár-színezéseivel tarol. Raoul a kemény riffek mellé osztja az arcba mászó rap-eket, utána pedig Jayan tradicionális énekstílusa viszi le az embert a földre. A dal korai verziójához régebben egy klipet is forgattak egy indiai faluban, hogy megmutassák a környezetüket, ami igazán hangulatos lett. Nincs kétség, nálam mindig is ez a dal fogja vinni a prímet.
A következő tétel talán a lemez legagresszívebb és egyben legdühösebb dala, a Dana-Dan, ami elég erőteljes, hardcore-os és Slipknot-os feelingű dinamikájával úgy dob le a földre és nehezedik rád, mintha egy elefánt ült volna a testedre. Kitűnően váltakoznak benne a tempók, és intenzitásával komoly falakat tör át vele a banda. A vége felé még egy odaillő breakdown-t is odakanyarítanak, csak hogy a kemény dal még keményebb legyen. Nem gondoltam volna, hogy tudják még fokozni az érdeklődésemet, de ezt a számot hallva még inkább az az érzésem támadt, hogy lesznek még meglepetések bőven.
A lemez hatodik dala, a Jee Veereey hangulatos, akusztikus gitár-furulya kezdésével ismét egy picit szelídebb vizekre evez, és újfent elfog a Linkin Park-nosztalgia, amint meghallom Raoul visszafogott rappelését. Ahogy felépül a dal, egy igazi nu metal sláger tárul elénk a maga egzotikus bájával. A modern, kemény zene mellől itt sem hiányozhatnak a tradicionális hangszerek, elvégre ez a csapat védjegye, és olyan mesteri munkával párosítják ezeket a stílusokat, mint egy festő a különböző színeket és árnyalatokat.
Az ezt követő Endurant újra visszahozza a dinamikát, és ismét a kétezres évek első felébe repít vissza bennünket, amikor a nu metal az aranykorát élte. Durva hörgéseket, scream-eket, rap-eket váltó dallamos ének, a kemény riffek mellé párosuló indiai hangszerek és fejrázós groove-ok dobják fel a hangulatot, és növelik az ember agyi aktivitását.
A nyolcadik nótaként előbukkanó Yaad inkább emlékeztet egy alternatív metal dalra, és úgy érzem, hogy egy picit elüt a többi, lemezen hallott szerzeménytől, azonban itt is a fogós refrén és Jayan éneklése „menti meg a helyzetet”. Minimális könnyedsége ellenére azért kijelenthetem: ez a szám is a helyén van, ráadásul a lemezen itt hallok először komolyabb gitárszólót, és nem is akármilyet! Sokan mondják, hogy – főleg metal lemezeken – minden dalban kötelező a gitárszóló. Nos, az én meglátásom, hogy ilyen szabály nem létezik a metalon, illetve a rockzenén belül. Sokkal inkább a zenei összhang a fontos. Természetesen, ha létezik ilyen szabálykönyv, szívesen elolvasom, de továbbra is tartom magam rebellis elveimhez! (hehe)
Következő dalnak jön a Bsdk.Exe (ha létezik fura dalcím ebben az évben, ez éppenséggel az), ami egy igencsak érdekes elektronikus intrót kapott, de a következő másodpercekben egy jól irányzott gitártéma csap arcon bennünket, és értetlenül állunk a helyzet előtt: mi a fene folyik ebben a dalban? Mintha a kőkemény NYHC átköltözött volna Indiába, és minden erejével és kreativitásával rombolja bennem azt a hinduista lelki békét, amire a lemeznek köszönhetően eddig szert tettem. A Dana-Dan után határozottan ez a dal viszi tovább a súlyosságot, de olyan szinten, hogy még nekem is lejjebb kellett vennem a hangerőt, mert kezdett egy kicsit sok lenni (igen, még a hozzám hasonló profikkal is előfordul 🙂 ). A dal végére azért beillesztettek egy ősi rituális mormolást, hogy ne csak súlyos legyen a nóta, hanem egy kicsit ijesztő is. Ez, mondjuk, kevésbé sikerült, de ezt leszámítva a dal kilóra megvett!
A lemezen utolsó dala, a Chakh Lee még egyszer visszaröpít a nu metal arany érájába, és ahhoz illő eleganciával és némi keleti fűszerezéssel ontja elénk a jobbnál jobb témákat és jellegzetes motívumait, amivel még egy utolsó táncra kér fel bennünket. Karan olyan remekül hozza és vezeti a hallgató elé ezeket a riffeket, hogy még bennem is felmerül a kérdés: ezek nekem vajon miért nem jutottak eszembe?
Mindenesetre szívből jövő elismerésem neki, Jayannak és Raoulnak, mert egy igen színes, változatos és tűzről pattant pandzsábi nu metal lemezt kaptunk tőlük 2022-ben, aminek méltó helye lesz az év végi Top 10-es listámon. Egyetlen apró hibát tudnék mondani, ami egy picikét azért szúrja a szememet, ez pedig a lemezborító. Minden elismerésem a tervezőnek, de úgy gondolom, egy ilyen lemezhez azért egy valamivel jobban kidolgozott grafika dukálna.
Ez természetesen csupán az én meglátásom, de itt most a zenét tartom a legfontosabbnak, mivel nálam a vártnál jobban teljesített a lemez. Újfent visszajött a nu metal, ráadásul egy elég érdekes helyről, a csapat saját hagyományaival megspékelve. Aki szereti a tradicionális népzenéket, melléjük a hip-hopot és a kemény groove-okat, annak határozottan tetszeni fog ez az album!
Leave a Reply