Annihilator: Metal II (2022)

Az ember mindig tanul. Én például megtanultam, hogy SEMMIKÉPPEN ne csapjak le olyan zenére, amit a nálam sokkal nagyobb zenei tudással rendelkezők is csak piszkálnak, hiába (volt) nagy kedvenc. Íme, a történet. Szerkesztői csoportunkban éppen egyeztettük, hogy ki miről szeretne írni, midőn szóba került régen nagy kedvencem, az Annihilator. Kijött tőlük valami új? Faxa. Meglepő módon senki nem kapkodott utána, hát én lecsaptam rá, mint gyöngytyúk a takonyra. Magamban elképzeltem, micsoda szuperlatívuszokat fogok dobálni a thrash nagy öregjeiről, elregélem, micsoda nótákat hoztak megint össze etc., etc. Másnap CD Pince, meg is vettem az új lemezt (és még négy másikat hozzá), este patt egy sör, hozzá egy pohár whiskey, csapassuk! Hallgatom, hallgatom, basszus, gondolom magamban, a Peti beszopatott, ez nem is az új album. Nézem a bookletet, a dátumot, miiiivaaaan? Anyám! Ez szinte kiköpött másolata a 2007-es Metal albumnak!!!!

Első sokkom (és söröm) után egy kicsit jobban utánanéztem az egésznek, és mint kiderült, ezt biz nem remasterként vagy reprint formában adták ki, hanem új albumként, újrakevert számsorrenddel, két feldolgozással, kapott egy Metal II-es címet és csá. Döbbenetes. Szerintem ez az album valahogy így születhetett:

Jeff, egyik reggel kissé kómásan, kávéval a kezében bolyongott a stúdió alagsorában, midőn sejtelmes sustorgás jutott el füléig:

– Pssz, főnök…

– He?

– Pssz, főnök, itt vagyok.

Lenézett a mennyei magasságokból, és egy épp’ még ki nem rúgott zenésze tekintett fel rá.

– A rajongók.

– A rajongók? Mi van velük?

– Izé, új albumot akarnak.

Most?? Dühöngött magában. Már megint ezek a pórnépek. Valamit mindig akarnak. Pedig neki most teljesen máshol jár az esze. Mi legyen most?

– Jó, jó. Gyűlés a főhadiszálláson.

Estére elég szépen begyűltek az emberek. Izgatottak voltak: ezekben a válságos időkben, amikor a pandémia teljesen derékba törte minden elképzelésüket, vajon milyen új ötlet telepedett meg a mester fejében?

– Nos, uraim! Hallom, lázong a nép, valami cuccot akarnak tőlünk, ezért meg is fogják kapni!

Látta az emberek szemében a felcsillanó reményt, az elégedett sóhajt, hát folytatta.

– A jó album titka, hogy pontokba szedjük a célokat, és ha a felük megvan, a siker már a markunkban. Íme, a listám:

  1. Eredeti ötlet
  2. Vendégzenészek
  3. Ötletes albumcím
  4. Én
  5. Jó reklám

– Nos, ezekből három meg is…

Hallotta, hogy a háttérben két ember összeröhög és sutyorog. Rákérdezett hát, mi olyan vicces.

– Semmi főnök, csak azon röhögtünk, kár, hogy nem power metalt játszunk.

– Mert?

– Lehetne egy pont a csöcsök is. Csinálunk valami fantasy borítót, és van még egy pontunk. Hahahahha!

– Tényleg? Remek ötlet. Ki vagytok rúgva!

Sosem kedvelte a „humoros” embereket.

– Nos, visszatérve az eredeti témához, úgy döntöttem, hogy újravesszük a Metal albumot, kap pár új számot, és kész is.

– De, főnök…

– Tudom, tudom. Nyugi, az lesz a címe, hogy Metal II.

– He?? Ez olyan, mintha folytatása lenne az egynek.

– Az is lesz. Meghívjuk Dave-et és Stu-t, így még dobunk is egy lapáttal az egészre.

Bármennyire vicces, de akár igaz is lehetett. Jeff Waters mára egyszemélyessé tette az Annihilatort, és ez néha meg is mutatkozik az ötleteken. Az igazán dühítő az egészben, hogy nekem kifejezetten tetszett az előző Ballistic, Sadistic album, inkább valami ahhoz hasonlóra számítottam. Ewwan.

De hogy a pozitívumokat is nézzük, pár számot tényleg feldob Stu Block hangja, így azok frissebben hangzanak, és egy kicsit a dobok is megnyomják a számok élét. Ez nem jelenti azt, hogy hiper-szuper dobszólókra számíthatunk, ugyanis az egész sávot szimplán csak újravették. Emiatt a szerintem jobb számok, mint a Clown Parade vagy a Downright Dominate maximum hangzásukban javultak, amúgy olyan érzésem van, mint amikor rutinmunkát végzek, és a dolgom a copy-paste folyamattal ki is merül. A másik jó dolog a két feldolgozás. A Heavy Metal Maniac (Exciter cover) remekül megtöri azt a középszerűséget, ami a korong elejét jellemzi. Az már egy másik kérdés, hogy mennyire illik az albumra, de a Romeo Delight (Van Halen nóta) is érdekes színfoltja lett az anyagnak.

Nem kívánok senkit megsérteni, akik ezen az albumon dolgoztak, hiszen nagyon sok vendégzenész eljött, és a tudása legjavát adta, ám a nyersanyag (értsd, a 2007-es album) sem volt a metal zene csúcsa. Egy kicsit szedett-vetett, hol jobb, hol igen középszerű számok egyvelege, amelyek néhol nem nélkülözték az Ozzy-s poposodást (bár neki ez mindig is jól állt 🙂 ), vagy a „80-as évek glam hangzását. A pontszám is inkább szól a régi cuccnak, mint a „remasternek”, de a feljavítás nekem megér fél pontot, így tevődik össze a végeredmény. Sok mindent megértek, sokat teszek a bandák támogatásáért. Szinte minden szart megveszek, ami belefér a keretembe, vagy amit jónak találok, járok koncertekre etc. etc. De ez az album inkább tűnik pofátlanságnak…  No comment.

About Reaper 29 Articles
Fiatalon próbálkozott zenéléssel, de rájött, hogy mindenki jobban jár, ha csak hallgatja azt. Lelkes gyűjtő és hobbikertész, amúgy programozó.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*