Alunah

Black Sabbath, Judas Priest, Anaal Nathrakh – lehet rossz az a zene, ami Birminghamből érkezik? Na ugye! 🙂 Márpedig mai cikkem hősei is ebből a városból indultak, méghozzá a Tony Iommiék által keményre döngölt ösvényen. A zenekar 2006-ban alakult, akkor még Alunaként, a „h” két évvel később került a nevük végére. A legutóbbi időkig szabvány stoner/doom metalban utaztak, ám idei albumukra sokat finomodott, lágyult a csapat megszólalása. Muzsikájukat továbbra is belengi a pszichedelia, az okkult tanok viszont – számcímeikből ítélve – egyáltalán nem hatottak rájuk. Témáikat a mitológiából, a mágia és ezotéria világából merítik.

Néhány héttel ezelőttig nem is tudtam a banda létezéséről. Amikor olvastam, hogy érkezik az új nagylemezük, az ajánló oly’ mértékben felkeltette az érdeklődésemet, hogy gyorsan meghallgattam az előző albumot (Violet Hour – 2019), amivel máris szereztek maguknak egy újabb rajongót. Egy kicsit utána olvastam a történetüknek, amiből kiderült, hogy az idei már a hatodik LP-jük, ám jelenlegi énekesnőjük, Siân Greenaway csupán 2017 óta áll a mikrofon mögött, azt megelőzően Sophie Day volt az együttes frontembere. Vagyis a sztori két, egymástól jól elkülönülő fejezetre oszlik, ennek tudatában pedig úgy döntöttem, hogy egyelőre csupán a Siân-érával ismerkedem meg behatóbban, amit a mostani és a már említett előző nagylemez mellett egy 2018-as EP, az Amber & Gold fémjelez.

Amber & Gold (2018)

Kezdjük hát ez utóbbival, amit az egykori alapítók közül már csupán Jake Mason dobos és David Day gitáros jegyez. A csapathoz 2013-ban csatlakozott Dan Burchmore basszusgitáros, akinek ez a harmadik, Greenaway kisasszonynak pedig az első közös munkája a többiekkel. (Az énekesnő elődje, Sophie Day leánykori neve Sophie Willett; nem sikerült kiderítenem, hogy a gitárosnak a felesége vagy csupán a névrokona.)

A mindössze négyszámos anyag hangulatos, ám kissé hosszúra nyúlt intrója (Mångata) után érkezik a címadó, ami számomra az EP legjobb nótája. Az énektémákat Kyuss-osan mély, kellemesen zsizsegő, duruzsoló gitárhangok közé ágyazták, és bizonyos részeken a basszus is remekül hallható. Érdekesség, hogy Siân egyből a fogós, rafináltan hajlított hangsorra épülő refrénnel rukkol elő. A frontember hangja valahol félúton van a Demon Incarnate-es Lisa Healy és a The Devil’s Blood-os Farida Lemouchi orgánuma között. Az Awn-ban is szépen vezetett gitármelódiákat hallunk, a Wicked Game átirata pedig már csak hab a tortán. Szerettem az eredetit Chris Isaak-tól, a ’97-es H.I.M.-féle verziót szintén, és a dal mostani, Alunah általi újragondolása is szimpatikus: doom-os lassúsággal, valamennyi korábbi változatnál komótosabban skiccelik fel a képet, majd a negyedik perc végén egy rövid időre középtempóra gyorsítanak.

Violet Hour (2019)

Óriási hangja van a csajnak, ami úgy látszik, nem csak nekem jött be, ugyanis Siân bandán belüli pozíciója megszilárdult. A gitáros, David Day viszont nem lehetett teljesen elégedett a felállással, mert távozott a bandából. A helyére egy Dean Ashton nevű arc került, vele készült az Alunah ötödik nagylemeze. A négyes ott folytatta, ahol egy évvel korábban abbahagyta. A gitársound hasonló, bár talán nem olyan pincemély, mint az EP-n volt, és az ének is ugyanaz, annyi különbséggel, hogy a frontember hangját itt már jóval Lisa Healy-sebbnek érzem; simán összetéveszteném őket, amit kivételesen nem érzek problémának, mert az angolok fogósabb, dallamosabb muzsikát játszanak, mint német kollégáik legutóbbi lemezükön, a tavalyi Leaves of Zaqqum-on (bocs, Demon Incarnate, titeket is szeretlek!), Jake Masonék viszont – új versenyzőként – lenyűgöztek muzsikájukkal.

Itt talán a címadó szám és a Lake of Fire tette rám a legmélyebb benyomást, de a Velvetben a basszus hangsúlyosabb szerepeltetése is tetszik. Összességében mintha valamivel gyorsabb anyag lenne, mint az EP, de azért továbbra sem kell galoppozásra, duhaj iramra gondolni. Sokadszorra hallgatva az anyagot, összességében nem érzem olyan lényegre törőnek, mint az Amber & Gold-ot – persze, ott négy nótával kellett maguk mellé állítaniuk a hallgatót, itt viszont a kétszer annyi szám közül egyik-másik – talán a hasonló tempóból, megközelítésből adódóan – nálam időnként háttérzenévé halványul. Azonban a Violet Hour még így is több mint kellemes hallgatnivaló.

Strange Machine (2022)

„Új műsorhoz új férfi kell” – éneklik a Csárdáskirálynőben, és egy ideje az Alunah is ehhez tartja magát, hiszen a két napja megjelent Strange Machine-en már nem Dean Ashton, hanem Matt Noble gitárjátékát halljuk. Zeneileg továbbra is él a Demon Incarnate-es párhuzam, azonban a csapat még inkább maga mögött hagyta a mélységeket: a súlyosság leginkább a gitárhangzásban és Siân „erőszakos” hangjában érhető tetten, ám zenéjüket akár stonernek, akár doom-nak is csak nagy jóindulattal mondanám. A középtempó a meghatározó, s bár a nóták többsége elég dögös, a maradék pszichedelikus hard rock, alteres felhangokkal, egy kissé sarkítva: poposított Black Sabbath. Ami alapvetően nem is lenne baj, csakhogy összehasonlítási alapként ott vannak a fentebb említett albumok, és a mérleg nyelve nálam egyértelműen azok felé billen. Nagyon remélem, hogy nem a mostani lesz az általuk a jövőben követendő irány, mert akkor könnyen lehet, hogy elveszítik frissen szerzett rajongójukat…

A címadó dal elejének és a Broken Stone középrészének sci-fis hangjairól a Hawkwind és a Monster Magnet jutott eszembe, egykor ők játszottak ilyenfajta pszichedelikus űrrockot. A leginkább retró hangulatú nóta azonban a Psychedelic Expressway, ami a fuvolával és furcsán hajlított énekdallamaival a ’60-as éveket idézi. Meglepően lágy húrokat pengetnek a Fade into Fantasy-ben, a szám lebegőssége a The Gathering világára hajaz. Az Earth Spins pedig – sajnos – az anyag halványabb pillanatait gyarapítja; utóbbi nótát az sem „menti meg”, hogy a Crowbar-gitáros Shane Wesley szólózik benne.

Újra és újra meg kell állapítanom, hogy Siân-nek fantasztikus hangja van, az egyik legerőteljesebb alt, amivel az utóbbi időben találkoztam, ugyanakkor a Fade into Fantasy-ben operisztikus bravúrokra is képes. (Tudtátok egyébként, hogy a Siân az angol Jane keresztnév walesi változata, míg a skótoknál ugyanez a név Sheenaként, az íreknél pedig Siobhánként jelenik meg? Én nem.)

A domináns basszussal és a csikorgó gitárral ígéretesen indul a Teaching Carnal Sins, ám aztán – talán éppen a műfajban szokatlan énektémáknak és egy táncos ritmusnak köszönhetően – a Psychedelic Expressway mellett ez válik az egyik legpopulárisabb darabbá. A műsor legvégén a Dead Woman Walking is remek dallamokkal, ritmusokkal érkezik, de itt is van egy olyan érzésem, hogy ez a zene némileg kilóg a zsáner keretei közül. Bár ha jobban meggondolom, a Demon Incarnate muzsikáját is szimplán „metal”-ként definiálja a műfaj nagy netes lexikonja…

Mindezek után tényleg nagyon kíváncsi vagyok, merre indul tovább a csapat zeneileg. Nagyon nem bánnám, ha vissza, a korábbi lemezeik világa felé. 🙂 Ha Alunah-ra vágyom, a három, általam jelenleg ismert album közül hamarabb veszem elő a másik kettőt, mint a Strange Machine-t…

A zenekar ez év elején a Paradise Losttal és a Moonspell-lel turnézott. Remélem, egy-két éven belül hozzánk is eljutnak, és élőben is élvezhetjük a produkciójukat. Addig is, a Solennial albumtól indulva, elkezdem feltérképezni az együttes Siân Greenaway előtti munkásságát, hátha újabb kellemes meglepetések, meghatározó zenei élmények várnak rám…