Altzi: All Eyes On Me (2022)

Rick Altzi tipikusan az a zenész, aki jó helyen volt rossz időben. Nem éppen a legszerencsésebb szituáció, ráadásul hősünknek karrierje során két alkalommal is felemásan álltak a csillagai. Kétszer sikerült ugyanis végrehajtania azt a bravúrt, hogy egy addig jól futó zenekar éppen kisiklófélben lévő szerelvényére kapaszkodjon fel. Hogy aztán e csapatok fanatikusai annak rendje-módja szerint az ő nyakába varrják a buktát. Most őszintén, van olyan At Vance- vagy Masterplan-rajongó, aki ne őt vádolná kedvenc bandája hanyatlásáért? Na, ugye. Pedig rajta igazán nem múlt semmi, sokkal inkább a zenekarvezetők, nevezetesen Roland Grapow és Olaf Lenk háza táján kellene keresni a felelősöket.

Talán éppen emiatt döntött Rick barátunk egy szólólemez kiadása mellett. Mert elege lett belőle, hogy örök mellékszereplő legyen a fent említett zenekarok főkolomposai mellett. Vagy ahogy az album címe is mondja: eljött az ideje, hogy minden szem rá szegeződjön. Megmondom őszintén, személy szerint már nagyon vártam egy effajta megmozdulást ettől a svéd jómadártól. Nem mondom, az eddigi dolgait is szerettem, főleg a Hermann Frankkal készített albumokat, de mindig is úgy éreztem, hogy ezeknél jóval több van ebben az Altzi gyerekben. Nem értettem, hogy lehet az, hogy ezt a jóembert mindig csak ilyen-olyan metal zenekarok találják meg? Hát senki nem hallja, hogy ezt a hangot az Isten is melodikus rockhimnuszok éneklésére teremtette? Mikor írnak már neki egy tisztességes hard rock anyagot?

Hát most jól megkaptam azt a lemezt, amire vágytam, és bizony egy rossz szavam sem lehet. Végre olyan zenei környezetben hallom ezt a kiváló hangot, amilyet mindig is elképzeltem hozzá. Az észak-európai rockzene legszebb hagyományai elevenednek fel ezekben a dalokban, vastagon megkenve a nyolcvanas évek amerikai AOR bandáinak dallamérzékenységével. Ám ha ezek alapján netalán valami nyálas Journey-utánérzést képzelnél el, ki kell, hogy ábrándítsalak. Rick karcos orgánuma ugyanis eleve kizárja az ilyesmit, nem is beszélve a vaskosan, helyenként már-már metalos súllyal megdörrenő gitárokról. Igazi esős, őszi napokra való „férfibánat” nóták ezek, amelyek minden érzelgősségük ellenére is elég kemények ahhoz, hogy pozitív energiákkal töltsék fel a hallgatót. Szó sincs tehát önsajnáló kesergésről. Tudod: kemény az élet, de mi még keményebbek vagyunk.

Az egyetlen kritika, amivel illetni tudnám a lemezt, az a változatosság hiánya. Nagyjából ugyanolyan kényelmes középtempóban gördülő, egészen hasonló felépítésű dalokból áll a műsor. Ettől a sormintától két nóta tér el jelentősebben, az egyik a záró ballada, a Where Dreams Never Die, a másik pedig a jóval pörgősebb Tossin’ and Turnin’. Utóbbi ráadásul pont a lemez egyik aduásza, egy jó kis húzós tempójú, utazós hangulatú hard rock nóta. E két kivételtől eltekintve a dalok többsége nagyjából ugyanarra a receptre épül: billentyűs indítás, hirtelen berobbanó gitárok, majd fokozatos építkezés a katartikus refrénig. Manapság ez már elég elcsépelt formulának számít, így az effajta hatásvadász megoldásokra egyedül az szolgálhat mentségül, ha a zenészek kimagaslóan jó dalokat tudnak kovácsolni ezekből az összetevőkből. Márpedig ezek a nóták nagyon rendben vannak, nyomát sem érezni rajtuk a mesterkéltségnek. Rick is többet mutat magából, mint eddig bármikor, tisztán hallatszik, hogy ez a lemez tényleg sokat jelent neki.

Nem könnyű dalokat kiemelni erről az albumról, mivel zeneileg elég homogén anyagról van szó, ráadásul a színvonal is egységesen magasnak mondható. A nyitó Point of No Return persze ezzel együtt is instant sláger, azonnal rögzülő riffekkel és magukhoz láncoló dallamokkal felvértezve. Pontosan ilyen bomba nótával illik indítani egy effajta dallamos hard rock albumot. De nagy kedvencem a Legacy is a maga emelkedett hangulatával, és persze a Strangers in the Real Word-öt is muszáj megemlítenem, már csak a garantált dallamtapadást okozó refrén miatt is.

A Desire komor riffjei viszont valamiért mindig a Nevergreen-t juttatják az eszembe, ám nagy sajnálatomra a szövegben még csak szó sem esik kőkatedrális-építésről. Ellenben az olyan dalokban, mint a Motherless Child vagy a You Don’t Believe in Love hősünk majd’ belehal a nagy érzelmekbe, szóval összességében Matláry Mikiék mégiscsak büszkék lehetnek rá.

Az ugyan meglepne, ha mostantól az egész világ szeme Rick Altzira szegeződne, én azonban biztos, hogy az eddiginél komolyabb figyelemmel fogom kísérni a munkásságát. Reménykedem benne, hogy a jobban fizető zenekari munkái mellett a frissen indult szólókarrierjét is lesz ideje egyengetni. Az All Eyes On Me lemezzel most megmutatta, hogy nemcsak nagyszerű énekes, hanem tehetséges dalszerző is. Remélem, hogy ez az album kedvező fogadtatásra talál, és Rick barátunk elgondolkodik a mihamarabbi folytatáson. Nagy kár lenne, ha egy ilyen kreatív embernek be kellene érnie a bérzenész szereppel. Felőlem jöhetnek a Masterplan és az At Vance lemezek, de aztán tessék szépen nekiesni a saját daloknak is!

About Gabrielkiss 84 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*