
Néhány hétig tartó év eleji döcögés után, februártól azért egész jól beindult ez az év! Az elmúlt szűk két hónapban számomra legalábbis majdnem minden hétre jutott valami említésre méltó, „fincsi” zenei újdonság. Ha marad ez a tendencia, akkor szerintem 2022 egy meglehetősen jó évjárata lesz az új metal zenéknek.
A március 18-i héten két kiadvány volt, ami nálam kiemelkedett a kábé tucatnyi meghallgatott új megjelenés közül: az egyik a svéd black metal alapbanda, a Dark Funeral We Are Apocalypse anyaga, a másik pedig a címben szereplő, számomra eddig teljesen ismeretlen német goth-black Agathodaimon új lemeze. A két produkció műfaj szempontjából nagyjából egy kategóriába sorolható… de csak nagyjából! A két anyag többszöri meghallgatása után egyre inkább a németek muzsikáját találtam meggyőzőbbnek, és azóta már sikerült jó alaposan elmerülnöm a The Seven rideg, goth-os énekdallamokkal tűzdelt, komor világában.
Egyszer egy filmes szakember mondta: „Az a jó film, amelyik be tud húzni a maga világába, és a végéig ott is tud tartani!” Nos, ez a mondás szerintem zenei téren, a jó album definíciójaként is ugyanúgy használható. Ezt a gondolatmenetet véve alapul, az Agathodaimon új anyaga minimum a „jó lemez” kategóriába sorolható.
A banda gyökerei egészen a ’90-es évek közepéig nyúlnak vissza, tehát, ahogy mondani szokás, nem ma kezdték az ipart. Hat kiadott LP, különböző tagcserék és egy 2014-es feloszlás után, 2020-ban a csapat újjáalakult. Ez a csaknem 30 éves zenei rutin szerintem már első hallásra érződik az anyagon. A dalok kidolgozottsága, a lemez egészén átívelő baljós hangulat, a black metalos torokhangot sokszor felváltó, fájdalommal teli, tiszta ének a kiváló hangzással ötvözve ez esetben egy különlegesnek mondható black metal produkció jegyeit hordozza.
Az albumot indító La Haine egy eléggé viharos tempójú, tipikus fekete fém rohammal indít, de aztán jön a belassulós rész a már említett, világfájdalmat sugárzó, tiszta énekkel, ami az esetleg kommerszebb black-es zenei klisék ellensúlyaként az egész számot egy tök egyedi hangulattal ruházza fel. Százpontos dal. És ilyen számból van még pár a lemezen. Tiszta ének az album több dalában is, főleg a refrénekben hallható, a verzékben túlnyomórészt a többféle hörgős ének, suttogás és mormolás dominál (Wolf Within, In My Dreams /Part 2: In Bitterness/).
A lemez egyik csúcspontja nálam az Estrangement, ami már nem is black metal. A különlegessége, hogy itt majdnem végig a tiszta ének a mérvadó. És micsoda hangulata van, istenem! Zseniális! 🙂
A két előzetes klipes szám a lemezről az Ain’t Death Grand és a Kyrie/Gloria inkább a Dimmu Borgir által csúcsra járatott szimfo black vonalon mozog, ezért én fentebb inkább két sokkal érdekesebb dalt emeltem ki, mivel ezeknek szerintem jóval egyedibb a hangvételük.
Az album záró tétele igencsak fenséges hangulatúra sikeredett, amire a The Divine cím is utal. 🙂 A teljes anyagot nézve viszont az „isteni” jelző talán erős túlzás lenne, de a jó lemezeknek járó erős négy pontot szerintem mindenképpen megérdemli. UFF!
Leave a Reply