Nehezen tudok annál szánalmasabb és nevetségesebb képet elképzelni, mint amikor egy forradalmár harminc évvel az ifjonti hévvel véghez vitt történelmi tettek után, immáron őszülő hajjal – de azért komoly arccal – még mindig ugyanannak a barikádnak a tetején lobogtatja ugyanazt a napfénytől megfakult, rojtos szélű zászlót, ami alatt egykor felforgatta a világot. Ez most a Voivod új albuma kapcsán jutott eszembe, de pont nem rájuk vonatkozik – mert úgy általában véve sem feltétlenül maguk a zenekarok veszik fel ezt az izzadságszagú pózt, hanem a rajongók hajlamosak megakadni a fotóalbum lapozgatása közben egy szép emléket idéző, sárguló képnél, és azt képzelni, hogy kedvenc lázadójuk ma is ugyanannak az üzletnek a kirakatába vágja ugyanazt a Molotov-koktélos palackot, mint egykor, amikor még jó oka volt rá, hogy így tegyen.
Az a ki nem mondott és gyakorlatilag teljesíthetetlen elvárás, hogy egy zenekar lemezről lemezre megállás nélkül előnyére változzon – vagyis egyre jobb és izgalmasabb legyen, mindenki igényeinek megfeleljen –, a Voivoddal kapcsolatban számomra már jó ideje értelmezhetetlen felvetés. Mert ugye vannak a cápák, vannak a krokodilok és van a Voivod – és abban hasonlítanak ezek egymáshoz, hogy evolúciójuk csúcsát már réges-rég elérték, így semmi nem indokolja, hogy változtassanak eddigi viselkedésükön és formájukon. Úgy jók, ahogy vannak, ráadásul csúcsragadozó mind, és még számottevő ellenfelek harcmodorához sem kell igazodniuk.
A csapat első két lemeze azért fontos, mert tisztázódott általuk a helyzet – szitaként működtek. Néhány év alatt átszűrték rajtuk azt a rengeteg zenei hatást, amivel a tarsolyukban annak idején ringbe szálltak, és ami végül fennakadt a rostán, az már tényleg az ő egyedi kontúrjaikat kezdte kirajzolni, nagyjából azt a profilt, amilyennek ma is ismerjük őket. A káoszból kontrollált anarchia lett, a zűrzavart felváltotta a gépek uralma alatt felvirágzó, dermesztő rend. A Killing Technology nem véletlenül vált az életmű mérföldkövévé. A hangzás és a struktúrák még kevésbé voltak kifésülve, de a rendező elv már itt is csúcson volt. A szerkesztési trükkök és az építkezés logikája nem fejlődhetett tovább – nem nagyon volt hová –, csak a külsőségek, a hangulati összkép cserélődött lemezenként. Ugyanaz tartja össze a Nothingface-t, mint ami az Angel Rat-et, vagy a Target Earth-t, de még a Negatront is. Ami vastagabb itt, vékonyabb ott (és amitől az egyik szögletesebb, attól a másik pszichedelikusabb); nem a mozgatóerőkben történt lényegi változásnak a következményei, hanem annak szép példái, hogy még a gépi élet is virulens és hajlékony tud lenni.
A Voivod fénye csak Snake távollétének idejére halványodott el kissé. Ekkortájt a zenekar piaci értéke számomra a harmadára csökkent. A Negatron hallatán határozott csalódottságot éreztem. Próbáltam örülni neki, de nem ment – azóta sem ez a kedvenc lemezem tőlük (és a Phobos sem). (Sajnálom, Eric, ez van. Ez nem személyes ügy, csak egy kívülálló véleménye. Nem veled volt bajom, és nem is hibáztatlak, csak egy olyan világba csöppentél, amelyik épp fejlődésének csúcsára ért, és a továbblépéshez szerintem pont nem az kellett, amit behoztál a képbe. Én biztos nem így képzeltem.)
Snake visszatérése olyan volt, mintha Bon Scott kikelt volna a sírból, és bejelentkezett volna, hogy felénekelje a Back in Black albumot. A nem véletlenül Voivodra keresztelt tízedik lemezen helyrebillent valami, de az öröm hamar szertefoszlott. Piggy 2005-ös halála komoly gondot kellet volna, hogy okozzon – és nyilván okozott is, hiszen az ő kitekert riffjei és disszonancia iránti vonzódása adta a Voivod zenéjének lényegét –, de ugyanekkor valami csoda is történt, talán kettő is. A legjobb barátra és kreatív társra hagyott, három albumra elegendő dal- és témavázlatot Away kezelésbe vette, és megszületett belőlük előbb a Katorz, aztán az Infini, amelyek ha nem is mérföldkövek, de korrekt anyagok. Egy rövid időre Blacky is visszatért, és megtörtént a másik csoda: csatlakozott a csapathoz Daniel „Chewy” Mongrain, aki gond nélkül vette át a stafétát az elhunyt gitárostól, valósággal belebújt a bőrébe, és olyan tisztelettel és felkészültséggel nyúlt a hátrahagyott örökséghez, hogy témáiról nehéz lenne megmondani, hogy nem Piggy-t halljuk.
A régi nagyok mostani dolgaival kapcsolatban persze nem lehet eltekinteni a nosztalgiafaktortól sem, vagyis attól, hogy még a leghidegfejűbb rajongók is hajlamosak a múltban épült tornyokból sasolni a jelent, és az akkori tereptárgyak maradványait keresni a mában. Én is egy ilyen magaslesben ülve írom ezt a cikket, tele szép emlékekkel és vágyakkal. Abban is biztos vagyok, hogy Voivod lemez kapcsán soha nem fogok már olyan bizsergést érezni, mint amit a Dimension Hatröss–Nothingface–The Outer Limits–Angel Rat idejében éreztem. Ezt az álmot el kell engedni – én elengedtem.
Talán a fenti állítás mégsem teljesen igaz, vagy már a hallásom is előítéletes, mert mégis a Dimension Hatröss és a Nothingface nyomait keresem minden albumukban – még a korábbiakban is –, és meg is találom őket, talán ott is, ahol már tényleg csak az elvárásaim láttatják azokat. A prog, a metal és a „Voivod” hármasa a kilencvenes évek kezdetén volt igazán tiszta és kreatív egységben, ami azóta nem sérült lényegesen (bár az intenzitása alábbhagyott), így a visszhangok, amikre későbbi munkáikban ráismerek, mégsem tévképzetek lehetnek, hanem annak a bizonyítékai, hogy a három évtizedes konstrukció most is működőképes.
Amit a Synchro Anarchy-n hallok, nem lep meg, de jólesik. Mindig imádtam ezt a szerelőszalag-ritmizálást, a sebes ütemben mozgó robotkarok hipnotikus pontosságát, amivel a témákat dalokká hegesztik össze, és ma is lenyűgöz az a bámulatos sürgés-forgás, amivel érthetetlen illesztések mentén, pár perc alatt felépíti magát egy hideg tekintetű, vasgerincű gólem, akinek piros gomb világít a homlokán. Amíg egy Voivod dalról ez jut eszembe, nagy gond nincs. A Paranormalium, a címadó Synchro Anarchy és a Planet Eaters is ezt a receptet követi. Intelligens automaták kattogása tölti meg a csarnokot derékszögben elágazó „dallamokkal”, amikről hol ez, hol az a korszak ugrik be.
A Mind Clock messzebbről indul, és tipikus Voivod logika szerint merít egyet az ős-thrash galoppozó örökségéből (vagyis saját múltjából); ezt teszi a Sleeves Off is – amit én a szürkébb darabok közé sorolok –, a Paranormalium és a Quest for Nothing. A mindenütt ott bujkáló – valójában nem is annyira rejtett, inkább csak vékony vonalakkal gravírozott – pszichedelia a Holographic Thinking-en érződik a legerősebben: az Angel Rat-ről ismerős könnyedség viszi előre ezt a tételt, Snake dallamai pedig nevéhez méltóan tekerednek az álom-műszakban préselt riffek köré. A The World Today is táncolósan szellősebb hullámzású, de a következő Quest for Nothing sokat behoz a csapásszámbeli elmaradásból, és felzárkózik mellé a záró Memory Failure is. A Voivod ikonográfiában nagy számban előforduló tüskés elemek rideg tapintása jól érzékelhető (e nélkül nem is tudom, mihez kezdenék), de a kárpitozást átütő szögek szúrós végeit Dominic „Rocky” Laroche basszusjátékának darabos csapásai és Snake énektémái hajlítják vissza a biztonságos tartományba, hogy csak izgatóan stimuláljon minden döfésük, de mély sérüléseket ne okozzanak.
Ahhoz képest, hogy miután Away kipucolta Piggy laptopját – vagyis felélték a tartalékokat –, és egy búcsúturnét is lenyomtak, a Voivod még mindig itt van köztünk, él és virul. Igazából Piggy halála óta minden albumuk ajándék. Nem hittem volna, hogy nélküle is lehet jó Voivod lemezeket csinálni, de ez a mostani is igazolja, hogy lehet. A lila köd persze rég elszállt, és maradtak a puszta tények és némi megszokás. Más esetben kissé csalódottan mondanám, itt azonban dicsérően: a Synchro Anarchy pont olyan, amilyenre számítottam. Amikor azt állítom, hogy nem több, mint egy újabb Voivod opusz, akkor azt is állítom – mivel a Voivod sosem volt egy átlagos zenekar –, hogy ez sem egy átlagos lemez. És ebben az egyetlen mondatban benne is van minden.
Leave a Reply