Nem mondanám magam megveszekedett Vio-lence rajongónak, talán még a másodikként megjelent Oppressing the Masses áll hozzám a legközelebb, mégis nagyon vártam ezt az anyagot. Utoljára 1993-ban jelent meg az utolsó értékelhető dalgyűjtemény (a Nothing to Gain album) a csapattól, akik még ugyanabban az évben fel is oszlottak, márpedig az ilyen nagy visszatérések ugyanúgy tudnak kellemes meglepetést, mint csalódást is okozni.
A legendás Bay Area-i bandák közül Demmelék muzsikája áll tőlem a legtávolabb, holott abszolút egyéninek és ütősnek volt nevezhető, amit csináltak. Ezért is reménykedtem, hogy talán most egy hullámhosszra kerülünk, és egy élvezetes, emlékezetes anyaggal lepnek meg.
Valószínűleg sokan tudják, hogy az énekes Sean Killian néhány éve a halál előszobájából tért vissza: miután négyes stádiumú májrákot diagnosztizáltak nála, 2018 márciusában májátültetésen esett át, és mára úgy tűnik, túlélte a gyilkos kórt. Tulajdonképpen a reunionhoz is ez szolgáltatta az apropót: a frontember, miután megtudta, hogy a Vio-lence fő dalszerzője, Phil Demmel gitáros 2018 végén kilépett a Machine Head-ből, üzenetet küldött egykori zenésztársának, hogy csináljanak egy bulit, amivel Killian a metalos közösségnek, a rajongóknak szerette volna megköszönni azt a rengeteg figyelmet, biztatást, pénzügyi és lelki támogatást, amit betegsége idején, a legsötétebb órákban kapott tőlük.
Az újjáalakulásban Robb Flynn kivételével a klasszikus felállás valamennyi tagja részt vett: Killian, Demmel, Perry Strickland dobos és Deen Dell bőgős mellé ötödikként az a Ray Vegas gitáros csatlakozott, aki az „utolsó időkben”, 1991-94 között volt a banda tagja.
A csapat terve eredetileg egyetlen koncert volt, ám akkora érdeklődés mutatkozott a buli iránt, hogy meg kellett ismételni, majd újabb fellépésekre került sor, turnémeghívások érkeztek, és az együttes úgy döntött, ha ekkora igény mutatkozik a zenéjükre, új dalokkal is megörvendeztetik hallgatóságukat.
2020-ra azonban Dell és Vegas eltűnt a képből: talán a tartós elköteleződést nem vállalták, vagy a kreatív folyamatokban nem számíthattak rájuk a többiek. Az ő helyükre érkezett Bobby Gustafson gitáros (ex-Overkill) és Christian Olde Wolbers bőgős (ex-Fear Factory).
Demmel egy igazi, brutális thrash metal anyagot szeretett volna társaival megalkotni, méghozzá az 1987-es debüt Eternal Nightmare szellemében. Azt mondhatom, a Let the World Burn-ön sikerült is megidézniük az egykori Vio-lence tömör hangzását és dühös energiáját. „Nagyon természetesen jött a dolog – meséli Demmel. – Ugyan az elmúlt 17 évben nem írtam túl sok thrash nótát, de mint a csapat fő dalszerzője, vissza akartam hozni a ’80-as évek közepéről ismert stílusjegyeinket.” „Minden dalnak megvan a maga egyéni hangzása – teszi hozzá Killian. – Valamennyi abszolút thrash metal nóta, őrlő riffekkel, technikás gitártémákkal és egy csomó sebességgel.”
„Bobby-val komoly tapasztalat érkezett a csapatba, voltak ötletei, tudja, hogyan működik egy dalstruktúra, egy riff – dicséri gitárostársát Demmel. – Keleti-parti mentalitással rendelkezik, ami új ízt hozott a zenénkbe.”
„Nem akartam nagylemezt – teszi hozzá Phil –, három vagy négy számban gondolkodtam, végül öt lett belőle. Megkerestem a Metal Blade-et, személy szerint Brian Slagelt, és elmondtam neki, hogy velük akarjuk ezt megcsinálni, ő pedig rábólintott.”
29 év kihagyás után érkezett tehát a Vio-lence új anyaga, már csak ezért is izgalmasnak ígérkezett a találkozás a Let the World Burn EP dalaival. Ami már az elején is feltűnik, hogy a gitárhangzás abszolút rendben van, a dob viszont időnként elég vékonyan, kásásan szól. Tetszik, hogy kiemelt szerep jut a basszusnak: a Flesh from Bone, a Gato Negro és a címadó is bőgőhangokkal nyit. Amit azonban a leginkább pozitív fejleménynek tartok, hogy Killian hangja mélyült az elmúlt három évtizedben, s bár továbbra is megőrizte jellegzetes tónusát és az énekes is a maga jellegzetes előadásmódját, ma már sokkal kevésbé irritáló, mint volt a ’80-as, ’90-es évek fordulóján. Szerethetőbb, hallgathatóbb, régi jó ismerősként köszön ránk. A Screaming Always-ben Sean egy kisebbfajta rapet is levág, a címadó nótában pedig egy hosszabb monológra, baljós hangulatú szövegmondásra is sort kerít.
Kedvenc nótám az EP-ről az Upon Their Cross, ami egy kis pihenőt jelent két rohanás között. De milyen pihenő ez? Ennek a számnak a groove-os kezdése tetszik a leginkább, és az azt követő döngölős, lassú középtempó is nagyon bejön. A dal első felében erőteljes Pantera-hatásokat vélek felfedezni; ez az anyag legkomplexebb, legkifejtősebb szerzeménye, sok apró finomsággal, váltott szólókkal.
A Let the World Burn nem kimagasló alkotás, de jó hallgatni: megbízhatóan hozza a sztenderdet, kielégítve vele a brutális thrash-ra vágyók étvágyát. Nálam jelenleg erős 4 pont, de ismerkedünk, barátkozunk, idővel akár még 4,5 is lehet belőle.
S hogy a zenekarral kapcsolatos legfrissebb hírekről is szót ejtsünk, Killianék az elkövetkező hónapokban annyit szeretnének koncertezni, amennyit csak lehet, ám most egy apró homokszem került a gépezetbe. Demmel az Overkillt segíti ki a csapat amerikai turnéján, miután eredeti gitárosuk, Dave Linsk személyes problémák miatt nem tudott velük tartani. Így egyes Vio-lence bulikon nem Phil, hanem a Lamb of God-os Willie Adler penget majd. „55 éves vagyok, a karrierem túljutott már a zeniten. Ki tudja, mit hoz még az élet, úgyhogy most egy kicsit önzőnek kell lennem” – indokolta a gitáros, hogy anyabandája helyett miért az Overkillt részesíti előnyben. Remélhetőleg a november 27-i budapesti bulin (amelyen a Headbangers Ball Tour keretében, a Whiplash és az Artillery társaságában lép fel a banda) ő sem hiányzik majd a színpadról…
Demmel és a csapat tervei között egy újabb stúdióanyag is szerepel: „Inkább EP-t szeretnék, mint nagylemezt. Már dolgozunk a nótákon, amelyeket reményeink szerint még ez év őszén megoszthatunk a rajongókkal.”
Leave a Reply