Ami a briteknek a Painkiller a Judas Priesttől, az a németeknek a Timebomb Udótól, az Accept volt énekesétől. A Painkiller hatása le sem tagadható, viszont a másik oldalról Udo Dirkschneider volt zenekara, az Accept gyors számaira épít a lemez. A dalok többsége a Fast as a Shark, Breaker, TV War stílusában íródott gyors speed metal, fogós dallamokkal és zseniális ikergitár-szólókkal, mint a Priest, az Accept és a Helloween esetében. Aki Udóéktól hiányolt egy ilyen lemezt, ami csupa gyors számmal van tele, az most mind a tíz ujját megnyalhatja, mert itt szinte csak ilyenek vannak.
Ha valakinek a Painkiller mellett a Helloween Walls of Jericho című lemeze is beugrik, az sem véletlen: ugyanaz az energia, ugyanaz a sebesség, ugyanazok az egyszerre nagyon kemény és mégis fogós dallamokkal teli nóták. Annyi energia van a lemezben, mintha már a Paks 3 atomerőművet is átadták volna.
A Timebomb és a Painkiller között egy kicsivel több is az áthallás a kelleténél. A dobszólóval kezdődő Metal Eater a Painkiller megfelelője, a gitárintróval nyitó Burning Heat a Metal Meltdownnak feleltethető meg, a Powersquad a Hell Patrol párja, a Soldiers of Darkness pedig a Leather Rebellel vonható párhuzamba. A mennydörgő Thunderforce és a címadó Timebomb szintén nyaktörően gyors dalok, fogós refrénnel. A Kick in the Ass pedig olyan mintha a korai, AC/DC-s ízű, rock and roll-os Acceptet kereszteznék a Painkiller gyorsaságával és agressziójával. Egyedül a záró Metal Maniac Master Mind lóg ki a sorból lassú középtempós, közönségénekeltető himnuszával.
Egyszerre klasszikus és megosztó ez a lemez. Sokaknak a mai napig nagy kedvence, akik régóta vágytak arra, hogy egy Accept/U.D.O. nyaktörő tempójú speed metal számokkal legyen tele. Itt nincs megállás, mert az elsőtől az utolsó dalig csak ilyenek száguldanak végig a hallgatón. A rajongók másik fele pedig éppen ezért nem szereti, mert ők a középtempós, döngölős Accept számokat, illetve a gyönyörű lírákat hiányolják.
De akármelyik táborba tartozzék is az ember, ízléseken és pofonokon felesleges vitázni, viszont azt mindkét tábornak el kell ismernie, hogy zeneileg hibátlan az album, és mindenki maximális technikai tudással rendelkezik. Basszusgitáron Axel Rudi Pell volt bárdistája, Thomas Smuszynski játszik, aki 1992-ben belépett a Running Wild-ba. Mathias Dieth (korábban a Gravestone és a Sinner gitárosa) úgy hozza a finom és dallamos acceptes gitárszólókat, mintha ő is csapat tagja lett volna. Viszont a dobos Stefan Schwarzmann 1992 után ténylegesen (többször is) belépett az Acceptbe (és többször is kilépett). Ő dobolt a Death Row albumon (két számot), az All Areas: Worldwide dupla koncertlemezen, a Blood of the Nation, Stalingrad, valamint a Blind Rage albumokon. A lemez producere pedig az Accept egykori dobosa, Stefan Kaufmann volt, aki kicsit később, 2006-2012 között gitárosként is erősítette Udo szólózenekarát. Ahogy 1993-1997 között, három lemez erejéig (Objection Overruled, Death Row, Predator) Udo is visszatért az Acceptbe.
Leave a Reply