A Spirits of Fire nevű formáció számomra a Frontiers Records-féle projektek tipikus esete. Hogyha megpróbálom felidézni a csapat 2019-es bemutatkozó lemezét, alapvetően egy jól sikerült album emléke elevenedik meg előttem, ami ennek ellenére is képes volt a feledés homályába veszni a megjelenése óta eltelt pár év során. Nehéz megmondani, hogy ez a lemez tisztes iparos munka jellege miatt van-e így, vagy inkább azért, mert számomra sosem ragyogtak túl fényesen ennek az „all star” formációnak a csillagai. Tim „Ripper” Owens dolgait bírom ugyan, de sem a Savatage, sem a Fates Warning történetét nem követtem soha szoros figyelemmel, és Steve DiGiorgio tetemes életművéből is csak elvétve találtam eddig kedvemre valót. Tudom, ezért legalább három darab fekete pont illet a heavy metal társadalom részéről, de mentségemre legyen mondva, hogy a csapat is rászolgált némi fejmosásra.
Hogy miért? Mondjuk azért, mert ezek az arcok meg sem próbálják egy valódi zenekar látszatát kelteni. Ripper jó szokása szerint innen is továbbállt, a csapat tagjai pedig egyből szaladtak a kiadó szakembereihez a megoldásért, akik rövid mérlegelés után ki is rendelték melléjük a következő jó pedigréjű metal énekest. Probléma megoldva, mehet tovább a verkli. Kőkemény üzlet ez, semmi más. Nyilván én sem vagyok már naiv tinédzser, aki beveszi a nagy „metal testvériség” dumát, de azért az ilyesmivel szembesülni, valljuk be, elég kiábrándító tud lenni. Számomra ráadásul tovább súlyosbította a helyzetet, hogy az új kiszemelt nem más, mint az olaszok büszkesége, Fabio Lione. Talán bennem van a hiba, de a Rhapsody túlcsorduló, kardos/sárkányos/RPG metalját sosem tudtam mire vélni, így hát szegény Fabio is komoly hendikeppel indult nálam. Szerencsére szeretem a kihívásokat, és a baljós előjelek ellenére is adtam egy esélyt a cuccnak. És milyen jól tettem!
Mert az a helyzet, hogy ez a lemez bizony jó. Mitől is lenne rossz, hiszen zenei szempontból – divatos kifejezéssel élve – teljesen önazonos. Metal zenészek játszanak metal zenét, amiből olyan nagy gubanc már eleve nem származhat. A csapat dalszerzője, Chris Caffery gitáros a szólólemezein is nagyjából ugyanezt a heavy/power metal irányt képviseli, tehát szó sincs arról, hogy bármiféle kompromisszumot kellett volna kötnie önmagával az album megírása során. Mark Zonder dobos és Steve DiGiorgio basszer pedig rutinos öreg rókák, akik valószínűleg ha megszakadnának, sem tudnának gyenge produktumot kiadni a kezeik közül. Pláne, hogy mindketten jóval komplexebb muzsikákban is helytálltak már, tehát nekik ez az egyenes vonalú metal zene nagyjából akkora kihívást jelenthet, mintha egy laza rock and roll nótát kellene ellötyögniük. A zenészek felkészültségét illetően nem voltak tehát kétségeim, a nagy kérdés egyedül az volt, hogy magának a lemeznek mennyire lesz rutinmunka íze.
Már rögtön a nyitó Second Chance jófajta riffelős power metalja hallatán sikerült gyorsan felülbírálnom a korábbi álláspontomat a lemez kapcsán. Ez a húzós középtempóban gördülő nóta már önmagában is igen meggyőző volt, ám a legnagyobb meglepetést kétségkívül Fabio Lione okozta. Érdekes fordulat ez, mert eleinte kételkedtem benne, hogy a hangja működni fog ebben a szikárabb zenei környezetben, most viszont már ott tartok, hogy éppen miatta hallgatom szívesen ezt az albumot. Nem sok mindent ismerek ugyan a Rhapsody munkásságából, de nekem nem rémlik, hogy valaha is ilyen agresszív rekesztéseket hallottam volna ettől a Fabio gyerektől. Biztos rászóltak a többiek a stúdióban, hogy most nem a sárkányoktól megmentett királylányok szívének a meghódítása a cél, ezen a lemezen nyugodtan engedje csak ki a torkában rejtőző vadállatot. Csak semmi modoroskodás, ez itt nem mágikus csatadalokat zengő európai power metal, de nem ám: ez itt bizony jóféle seggberúgós amerikai fémzene!
Úgy látszik, Fabiónak könnyedén sikerült átszellemülnie, olyannyira, hogy a zeneileg is komoly Metal Church hatásokat felvillantó Resurrection refrénjében egy pillanatra komolyan azt hittem, hogy magát Michael Howe-t hallom. Bárcsak így lenne, teszem hozzá… Ilyenkor néhány nosztalgikus könnycsepp elmorzsolása közben azért örömmel nyugtázza az ember, hogy a legnagyobb legendák elmehetnek ugyan, de az örökségük mindig velünk marad. Egyébként nem ez az egyetlen alkalom, amikor talján barátunk egy ismertebb kollégája hangján szólal meg, a Wildest Dreams-ben például egy-két durván dickinsonos vibratónak lehetünk fültanúi. Valószínűleg a dal címén sem kellett túl sokat agyalniuk a zenészeknek… Viszont legalább megtették nekünk azt a szívességet, hogy nem galoppozták végig a nótát, és így némileg megkönnyítették az elvonatkoztatást.
Ezekkel a kikacsintásokkal együtt is egy erős és változatos albumot írtak ezek a derék power metalosok, ahol az összes dal megkapta a maga kis emlékezetes momentumát. Az Into the Mirror például simán a lemez legjobban eltalált refrénjét rejti, de a címadó nóta sem sokkal marad le tőle. A jóféle staccato riffekkel és hipnotikus énekdallamokkal támadó My Confession szintén erős darab, akárcsak a keményebb kötésű Shapes of a Fragile Mind, amely döngölős jellege ellenére is határozottan emlékezetes énekdallamokat vonultat fel. Egy-két gyengébb nóta persze ide is becsúszott, a kissé unalmas Out in the Rain-t és a még unalmasabb, kötelező balladát, a Remember My Name-et például nyugodtan lespórolhatták volna. Japán bónusznak esetleg elmennének, de igazából akkor se veszítettünk volna sokat, ha ezek örökre a fiókban maradnak.
Mindent egybevetve, kifejezetten élvezetes hallgatnivaló az Embrace the Unknown, persze szigorúan csak a műfaj elkötelezettjei számára. Akik a fémzene megújításán dolgozó csapatokért lelkesednek, azok nyugodtan haladjanak tovább, nincs itt számukra semmi látnivaló. A régi vágású heavy metal kedvelői viszont mindenképpen szerezzék be az albumot, mert simán ki lehet vele húzni addig, amíg az idei év igazi nagyágyúi meg nem jelennek. Hogy néhány év múlva mire fogunk emlékezni belőle, az legyen a jövő titka, mindenesetre most nagyon jólesik betenni egy fárasztó nap után. Kiváló zenészek, egy nagyszerű énekes és remek dalok. Nem is kell ennél több.
Leave a Reply