A Rattle Inc. közönségszavazásán a legjobb zenekarok versenyét a Slayer nyerte, maga mögé utasítva olyan legendákat, mint a Metallica és az Iron Maiden. Valamint ezen az oldalon a metal rengeteg alműfaja közül a black és a death metal az egyik legnépszerűbb. Na jó, de hogy jön össze a kettő: a Slayer és a black metal?
Hát úgy, hogy a korai Slayer anyagok a korai ős-black metal és proto-death metal műfajba is simán beillenek. A Show No Mercy számomra a Venom és a Bathory első lemezeivel van egy helyen, csak az amerikai srácok nem a Motörhead-et durvították és gyorsították be, hanem a N.W.O.B.H.M.-t. Azért egy fontos különbség már az első Slayer lemezen is volt: a zenei precizitás és feszesség. De ez nemcsak a Venomtól és Bathorytól meg a több ős-BM zenekartól különböztette meg őket, hanem az akkor kialakuló thrash metal szcéna zenekaraitól is.
Aztán a Haunting the Chapel EP-n teljesen új szintre lépett a zenekar, és maga mögött hagyta a kortársait: itt alakult ki a szónikus mészárlás, a kromatikus és disszonáns riffelés, ráadásul a Chemical Warfare 1984-ben a leggyorsabb és legkeményebb dal volt. A mai napig ez az egyik kedvencem, a másik pedig az Aggressive Perfector, még az első lemezre jellemző fogós dallamaival.
Aztán eljött 1985. Az EP már előkészítette a terepet, hogy valami teljes új, valami hatalmas vadállat fog jönni, de erre senki nem számított. A Hell Awaits nemcsak a legkeményebb lemez volt, nemcsak az egyik legjobb thrash metal album, de sokkal keményebb, mint a death metal (egyik) megteremtőjének számító Possessed ugyanabban az évben megjelent Seven Churches albuma. A Hell Awaits zeneileg a későbbi technikás, összetett, komplex, Morbid Angel féle DM útját (útját? ez egy baromi széles autópálya!!!) jelöli ki. Hangulatában viszont a ’90-es évekbeli skandináv, atmoszférikus black metalt előlegezi meg. A Dissection második lemezét, a Storm of the Light’s Bane-t tudom ehhez hasonlítani, ahol szintén szintetizátorok nélkül, csupán a gitárokkal, a riffekkel és a dobtémákkal állították elő azt az atmoszférát, amit sokan mások csak szintivel tudnak. Itt szó szerint életre kelnek a gitárok és a dobok, sőt még a basszusgitár is nemcsak jól hallható, hanem meghatározó szerepe van.
És akkor beszéljünk Tom Araya énekéről, ami tovább növeli a pokolian gonosz hangulatot: ha kell, akkor mélyen énekel, ha kell, falzettes sikolyokat ad ki, ha kell, akkor lassan, gonoszul köpködi a szavakat, ha pedig úgy kívánja meg a zene, akkor hipergyorsan kántál. Araya dallamokat énekel, de az első lemez N.W.O.B.H.M.-os dallamai teljesen eltűntek, és a helyüket fogós, de gonosz dallamok vették át. És nem a sátánista szövegek a legdurvábbak (amelyek csak kitalációk), hanem a valós életből vett témák, amelyek a valós emberi aberrációkat, eltorzultságot és gonoszságot mutatják be. Tom Araya teljes átéléssel énekel, mintha minden szám vele megtörtént esemény lenne, aminek ő a főszereplője, ezzel is tovább fokozva a sötét, rideg hangulatot.
A hangzás kristálytiszta, erőteljes, minden hangszer rendesen hallatszik, de ami miatt akkoriban sokat kritizálták (főleg az utána jövő Reign in Blood-hoz képest), hogy szét van visszhangosítva, egy kicsit túl sok lett a reverb. Szerintem évtizedekkel később ez nem baj: egyrészt azért, mert ezzel a lemez egyedi hangzást kapott, másrészt mert ezt az egyedi hangzást zenekarok tucatjai kezdték el másolni, és így hangzás terén is stílusteremtőnek számít a Slayer.
A lemez a címadó Hell Awaits-szel nyit. Tökéletes kezdés: szépen, a lassú és halk témából lesz egyre hangosabb és gyorsabb, míg végül szó szerint berobban, és olyan hipergyors szónikus mészárlással száguld végig, ami nemcsak 1985-ben volt teljesen brutális, de még most, 2022-ben is. Egy igazi klasszikus, ami kiállta az idők próbáját. A lemezt záró Hardening of the Arteries pedig keretet ad a produkciónak, az ugyanis lelassulva és egyre halkulva fejeződik be.
A lemezen nincsenek gyors, lassú vagy középtempós számok. Minden dalban több téma van, mint egy popzenekar egész életművében. A nótákon belül a gyors, középtempójú és lassú témák különböző arányban váltakoznak, az éppen szükséges hangulatnak megfelelően. De nem a hipergyors tempó a leggyilkosabb a lemezen, hanem a lassú témák végzetes, gonosz hangulata, ahol szó szerint kézzel lehet tapintani az atmoszférát. És akinek ez nem elég, annak csak halkan súgom meg, hogy minden egyes számban van egy olyan rész, amelyik a szám összes többi zenei témájától eltér, de mégis szervesen illeszkedik az egészbe. Ezek közül a kedvenceim a Kill Again-ben, a Praise of Death-ben, az At Dawn They Sleep-ben és a Crypts of Eternity-ben hallhatók. És ez utóbbi számban nemcsak Araya sikolya hátborzongató, hanem a közepén a másfél perces instrumentális rész is zseniális (persze ebben is popcsapatokat megszégyenítő mennyiségű zenei téma vonul fel, Araya pedig ahogy énekli a „My kingdom is my domain”-t, az egyszerűen velőtrázó; tényleg elhiszem, hogy ez az ő királysága).
A szövegek az első lemezzel ellentétben már nemcsak sátánisták: van vámpíros, tömeggyilkosról és nekrofilról szóló, plusz horrofilmekből származó téma is.
Számomra ez a Slayer legjobb lemeze. A következő, hipergyors Reign in Blood helyezte be a nemzetközi szuperligába, és tette a thrash metal koronázatlan királyává a zenekart. A South of Heaven megmutatta, hogy a lassú doom metal témák nemhogy nem idegenek csapattól, de abban is zseniálisak, és van bátorságuk a szélvészgyors RIB után egy hiperlassú lemezt is készíteni. A Seasons in the Abyss pedig a RIB és a SOH kvintesszenciája. De hangulatában, atmoszférájában egyetlen Slayer lemez sem hasonlít a Hell Awaits-hez. És egyetlen Slayer album sem volt olyan hatással a későbbi atmoszferikus black metalra és a Morbid Angel fémjelezte technikás death metalra, mint a Hell Awaits. Egy igazi alulértékelt mestermű, amiről sajnos a Reign in Blood árnyékában sokan megfeledkeznek. 37 perc tömény zeneiség, keménység, erő, dinamika és sötét atmoszféra, a Pokol bugyraiba elmerülve.
Zárszóként csak annyit, hogy bennem elsősorban mégsem a lemez gonosz, sötét hangulata marad meg, hanem a zenei precizitás és ridegsége, amiről egy tökéletes pontosságú svájci óra jut eszembe. Itt minden egyes zenei rész, hangjegy, riff, dob- és basszustéma, valamint Araya hangja is tökéletesen a helyén van, és mindenből pont annyi van, amennyi szükséges. Egy másodperccel sem több vagy kevesebb – pont, mint egy svájci órában.
Leave a Reply