A csapat első aranykora az Uli Roth-éra volt 1973-78 között, a második pedig – közvetlenül ezután – a diszkográfia Lovedrive-tól Love at First Sting-ig tartó szakasza. Előbbit a Tokyo Tapes (1978), utóbbit a World Wide Live koncertalbum (1985) összegezte és koronázta meg. S hogy volt-e, van-e harmadik aranykor? Számomra nincs, a csapat kitartó és/vagy fiatalabb rajongói számára viszont valószínűleg igen.
Albumszavazásunkon annak idején a Love at First Sting bizonyult a zenekar legnépszerűbb alkotásának, többek között olyan megaslágereknek köszönhetően, mint a Coming Home, a Rock You like a Hurricane, a Big City Nights és persze a Still Loving You. Az eggyel korábbi Blackout-ot viszont simán nevezhetjük a Scorpions-életmű K2-jének, a Love at… kétpetéjű ikertesójának, amin talán nincs annyi csúcsnóta, mint utódján, viszont – egy dalt leszámítva – végig tartja az egyenletesen magas színvonalat.
Nem tudom, képezheti-e vita tárgyát, hogy melyik a csapat klasszikus felállása. Szerintem egyértelműen az ezen az albumon hallható kvintett: Klaus Meine énekes, Rudolf Schenker és Matthias Jabs gitárosok, Francis Buchholz basszusgitáros és Herman Rarebell dobos. Ők együtt voltak a legtermékenyebb, ötük nevéhez összesen hat stúdióalbum – plusz a WWL koncertlemez – kapcsolódik (minden más Scorpions line up-éhoz ennél kevesebb). És e hat anyag közül a középső kettő a Blackout és a Love at First Sting, amelyekről nyugodtan mondhatom, hogy az együttes zeneileg legérettebb és legsikeresebb időszakát reprezentálják.
1982 a metal nagy éve volt, az első Metallica és Slayer nagylemez megjelenését megelőző esztendő. A Blackout mellett olyan korszakos albumok láttak napvilágot, mint az Iron Maiden The Number of the Beast-je, az Accept Restless and Wild-ja, a Manowar Battle Hymns-e, a Judas Priest Screaming for Vengeance-e vagy a Twisted Sister Under the Blade-je.
Pedig a Scorpions-nak kevés hiányzott ahhoz, hogy lemaradjon a nyerő futamról. Meinének a Blackout felvételei előtt polipokat találtak a hangszalagjain, egy időre elvesztette a hangját, megoperálták, majd körülbelül fél évig nem énekelhetett. A frontember azt gondolta, ezzel vége a karrierjének – szerencsére nem így történt. A demózás időszakára a csapat barátját, Don Dokkent hívták át Amerikából, jó néhány számot vele játszottak szalagra, majd Meine visszatért, új felvételek születtek, amelyeken Dokken már csupán a háttérvokálban működött közre.
Azt nem merném egyértelműen kijelenteni, hogy ez a kedvenc Scorpions albumom, de a Lovedrive és a Love at First Sting mellett ott van az első háromban. Emlékszem, annak idején nem sok Scorps-lemezt szereztem meg egyben. A Blackout esetében sem volt ez másképp: egy szám a rádióból (a címadó), két nóta (Now!, Dynamite) egy „beetető” válogatáskazettán Dávid barátom haverjától, öt szám egy másik kazettán, a China White viszont sokáig kimaradt, a végén azért vettem fel külön, hogy a teljes album meglegyen, de nem szeretem, nem is nagyon hallgattam.
Utóbbi szerzemény a Polar Nights és a Coast to Coast hangulatát igyekszik visszahozni, ám azoknál jóval monotonabb, egysíkúbb, számomra a Blackout album leggyengébb, legunalmasabb nótája. Rudolf Schenker egy, a Kerrang!-nak adott interjúban elmesélte, két gitárszólót is írt a dalhoz, de nem tudott választani közülük, így a lemez európai kiadására az egyik, az amerikaira pedig a másik verzió került fel.
Ahogy a „vinyl korszak” valamennyi albuma esetében, az alkotók itt is A és B lemezoldalban gondolkodtak. Tudom, banális ezt leírni, de a legtöbben ma már nem így hallgatjuk a zenéket, pedig a ’80-as évek végéig a számsorrend, az anyag dramaturgiája kifejezetten így volt felépítve. Az ütős nyitónóta ma is egyértelmű és alapkívánalom, de az előadás régen két felvonásból állt, így az alkotóknak két hatásos kezdést és ugyanennyi levezetést kellett kitalálniuk. Itt a címadó nóta, illetve a robbanásveszélyes Dynamite nyit, ám míg a B oldalt, s így az egész albumot a lírai When the Smoke Is Going Down-nal zárják, az A oldalon utolsóként egy tömény energiabomba, bő két és félperces Now! hangzik el, ami a „büfészünet” idejére is megőrzi a dinamikát és fenntartja a feszültséget. A kilenc dalból csupán kettő játékideje lépi túl a négy percet, a China White majd’ hét percig meg sem áll.
A címadó nóta végén hallható üvegcsörömpölést hallva nekem mindig a lemezborító ugrik be: mintha valaki befejelne egy ablakot. A frontfestményen az alkotó, a képzőművész Gottfried Helnwein önarcképe látható. Rudolf Schenker a No One Like You klipjében formálja meg ugyanezt a karaktert, több mint két évtizeddel később pedig (amit tekintsünk inkább egyfajta tiszteletadásnak, mintsem a grafikus potyázásának) a Rammstein Sehnsucht albumának egyik borítóvariációján (ami szintén Helnwein munkája, és az énekes Till Lindemannt ábrázolja) köszönt vissza ugyanez a „szemet szúró” beállítás.
Dávid barátom hozzájárult, hogy elmeséljem nektek a „Bécit”. 🙂 Még a ’80-as években, valahányszor a Can’t Live Without You-t hallgattuk, mindig fülig ért a szája, mert a nótáról egy régi ovis dal, a „Tap-tap, tap-tap a Béci” ugrott be neki, amelynek fent említett szövegét tökéletesen rá lehet énekelni a „Can’t live, can’t live without you” sorra. Nem kellett volna mondania: azóta, amikor hallom ezt a számot, magamban én is „Bécizek”.
Az első hét dal füzére, különösen a Now!–Dynamite–Arizona hármasa számomra tökéletes setlist, ebbe a „rondítanak bele” aztán a China White-tal. Nagyon bírom az Arizona refrénjeit követő dallamos gitártémákat, amelyek a Dark Lady hasonló témavariációit juttatják eszembe.
A Scorpionsnak világ életében erős oldala volt a lírázás: ezt itt a When the Smoke Is Going Down-nal bizonyítják, ami ugyan nem emelkedik Still Loving You-i és Holiday-i magasságokba, de majdnem. A hangulat ugyanolyan libabőröztető – kár, hogy annak idején a kazettára, amire ezeket a dalokat felvettem, nem fért fel az érzelmes-összebújós dal utolsó néhány másodperce, s így a technika szó szerint belefojtotta Meinébe a szót: When the Some Is Going Do
Az anyag zenei producere ez alkalommal is Dieter Dierks volt, akivel Schenkerék 1975-88 között összesen nyolc albumon dolgoztak együtt.
A ma 40 éves Blackout szépen öregszik, én a magam részéről továbbra sem látok rajta ráncokat. Fentebb említett kortársaival együtt a heavy metal születésének legszebb pillanatait zárta magába. Nem tudom megunni.
Leave a Reply