Sanhedrin: Lights On (2022)

Egy számomra némileg érthetetlen személyes történettel kezdem: biztos, hogy hallottam a csapat előző albumát, a 2019-es The Poisonert, azzal ismertem meg őket, és az tetszhetett annyira, hogy kíváncsian várjam a folytatást, azonban most annak számcímeit nézve egyetlen téma sem ugrott be, és a gyűjteményemben sem bukkantam a az anyag nyomára. Eszerint mégsem nyerte volna el a tetszésemet, és nem tartottam meg? Gyorsan újra meghallgattam a lemezt, és nem értettem a dolgot, mert a The Poisoner igenis jó anyag…

A Lights On viszont még jobb, de ne szaladjunk ennyire előre! 🙂 Ha valaki nem ismerné a zenekart, a neve alapján (a szanhedrin a görög-római korban a legfőbb zsidó törvényszék, a nagytanács volt) valószínűleg egy közel-keleti bandára, esetleg egy black vagy death hordára tippelne. És valóban, a Metal Archives-on fellelhető négy Sanhedrin közül három „halálfémben” utazik, cikkem főszereplője viszont a negyedik csapat, akik New Yorkból, azon belül is Brooklynból származnak, és szimpla – nem kevés N.W.O.B.H.M.-hatással és rock and roll feelinggel átitatott – heavy metalt nyomnak.

2015-ben alakultak, a mostani a harmadik albumuk, felállásuk viszont a kezdetek óta változatlan. A csapat énekes-basszusgitárosa Erica Stoltz, aki korábban olyan kevésbé ismert bandákban fordult meg, mint a Hammers of Misfortune, az Amber Asylum és a Lost Goat. Külsőre a néhai, éppen nem punkfrizurás Wendy O.Williams-re hajaz, a hangját viszont leginkább Farida Lemouchiéhoz (Molassess, ex-The Devil’s Blood) tudnám hasonlítani, annyi különbséggel, hogy Erica karcosabban, és holland kolléganőjénél általában tempósabban énekel. A Sanhedrin dobosa Nathan Honor, aki 2005-2008 között a crossover thrasht játszó Vermefüg tagja volt, a gitáros pedig Jeremy Sosville, aki a Sanhedrinnel párhuzamosan a black/thrash-t játszó Black Anvil alapembere.

Első lemezük saját kiadásban, a második az olasz Cruz del Sur, a harmadik pedig a Metal Blade gondozásában látott napvilágot, s e három lépcsőfok egyelőre töretlen fejlődésről tanúskodik.

Klasszikus fémzenéről beszéltem, ám a nyitó Correction rövid középrésze egyenesen speed metal, a Scythian Women pörgős, Motörhead-es rock and roll, amiben minden ínyencséget, összetevőt – gyors tempót, pörgő dobot, bizsergő basszust, tépős gitárszólót – megtalálunk. Legnagyobb kedvencem, a Lost at Sea némileg alter rockos/dark rockos nóta, amelynek kezdéséről egyeseknek a Love-korszakos The Cult muzsikája ugrik be – nekem nem, a dal refrénje viszont nálam mindent visz. 🙂 Az albumot záró Death Is a Door finom dobolással nyit és zár; a dal a lemez epikus-lírai szerzeményének indul: itt egy kis csörgődob, ott egy kis szomorúság, majd ez a nóta is zakatoló középtempóra vált.

Ha csak egy perccel is, de a Lights On a csapat eddigi legrövidebb alkotása. Viszont az eddigi legjobb anyaga is. Remélem, a jövőben ennél soha nem adják alább, és akkor még sokáig megmaradnak újdonsült kedvenc csapataim között.

(És lám, mit találtam: egy, az új lemez kapcsán készült interjú kapcsán arról kérdezik Ericát, hogy mely csapatok előzenekaraként látná szívesen a Sanhedrint, mire először viccesen az Iron Maident, utána viszont a Molassess-t (és a Tribulationt) említi, mondván, csodálatos, amit Faridáék művelnek. Ha a két énekesnő hangjának hasonlóságát – lásd fent – a véletlennek (a géneknek) is tulajdonítjuk, a hasonló művészi nézőpont és lelki beállítottság biztos, hogy nem azok számlájára írandó…)

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*