A ’80-as években elég mozaikosan állt össze nálam a Rainbow-diszkográfia. Talán az On Stage koncertlemez volt tőlük az első teljes anyagom, a debüt albumról fel sem vettem azokat a dalokat, amelyek ezen is elhangzottak. A Rising-ot és a Long Live Rock ‘n’ Rollt vinylen szereztem be, a későbbi nagylemezek egyes dalait (Can’t Let You Go, Death Alley Driver stb.) a rádióból és a tévéből vettem fel, majd jött a Finyl Vinyl (első fél órája), amit Komjáthy György műsorából gyűjtöttem be, és emiatt sokáig nem is hiányoztak a ’80-as években született lemezek, mondván, „a legjobb dalaik már úgyis megvannak”. Valamiért a Down to Earth-ről is csak három számot rögzítettem, vagyis meglehetősen töredékes volt a gyűjteményem, és így nem is igazán tudtam volna véleményt alkotni az egyes lemezekről. Idővel éreztem, hogy ez nem tartható, és ezért valamennyi albumot begyűjtöttem a maga teljességében, és így most már semmi akadálya annak, hogy rangsoroljam őket.
Annyit még el kell mondanom, hogy a Ronnie James Dióval rögzített albumoknak köszönhetően a Rainbow 1984-85 táján (amikor ezeket az anyagokat megismertem) a kedvenc zenekaraim közé tartozott. Egyszerre voltam velük szemben elfogult és a későbbi lemezeiket illetően kritikus, és mint látni fogjátok, az egészében vagy részleteiben megismerés is nagyban rányomta a bélyegét a kapcsolatunk mélységére. Mindezek után pedig jöjjön a rangsor, az általam leggyengébbnek tartott anyag felől a legjobb felé haladva!
8. Straight Between the Eyes (1982)
A Death Alley Driver és a Miss Mistreated régi ismerőseim, a többi számot azonban még ma is újként és nem kevés távolságtartással hallgatom. Tetszik a Bring On the Night (Dream Chaser) refrénje, és az Eyes of Fire szimfonikus háttere is hangulatos, de fülelj csak bele, mondjuk, a Power vagy a Rock Fever című nótákba – közük nincs a klasszikus Rainbow zenei világához. Sokkal többet nem tudok mondani róla, mert sajnos nem is nagyon van miről.
7. Stranger in Us All (1995)
Ezt az anyagot jóval a megjelenése után szereztem be, csak azért, hogy teljes legyen a kollekció, és nehogy véletlenül lemaradjak valamiről. Igaz, hogy örömzenét hallunk, de már teljesen más hangnemben, majdhogynem stílusban, mint amit a csapattól korábban megszokhattunk. Ez a lemez volt Doogie White bemutatkozása, és mint utóbb kiderült, a hattyúdala is az együttes soraiban, és a többi közreműködő nevét látva sem mondható, hogy ez volt a szivárványos banda legemlékezetesebb felállása.
A nyitó Wolf to the Moon-ban és még jó néhány másik számban a régi időket idézve szól Ritchie Fender Stratocastere. Az Ariel – benne Candice Night vokálozásával – a Rainbow utolsó korszakának egyik legszebb darabja. Lendületes témát görget a Too Late for Tears, és jó dal a Black Masquerade is, bár a torzítatlan gitáros, csembalós, tapsolós középrészen már jól érződik, hogy a gitáros innen hamarosan a Blackmore’s Night felé fogja venni az irányt. A fúvósokkal dúsított Silence és a Cold Hearted Woman pedig mintha a Hughes/Coverdale korszakos Deep Purple-ből maradt volna meg Blackmore tarsolyában. A harmonikás Stand and Fight meglehetősen középszerű nóta, a Hunting Humans (Insatiable) pedig igazi kakukktojás: popos, gépies darab, fémzenét csak nyomokban tartalmaz.
És ahogy más albumaikon, Ritchie-ék itt sem átallnak élni a recycling nemes művészetével: Edvard Grieg klasszikus Hall of the Mountain King-jéhez például szöveget írtak, amivel a kompozíciót komplett rocknótává formálták. Plusz egy régi ismerős, a Still I’m Sad is előkerült, amiről Blackmore már legalább két bőrt lehúzott, pedig nem is az ő nótája (hanem a The Yardbirds-é). Ez alkalommal finom gitáros merengéssel vezeti fel a dalt, ami ebben a verzióban jó kis lüktetést, modern hangzást kapott.
Blackmore és aktuális zenésztársai itt még egyszer összekapták magukat, aminek köszönhetően az anyagnak vannak jó pillanatai (több, mint a Straight Between…-nek), ám ez a Rainbow sajnos már nem az én Rainbow-m.
6. Difficult to Cure (1981)
Erről a lemezről három szám is felkerült a Finyl Vinyl első két oldalára, amiről annak idején elhangzottak dalok a rádióban. Ezek közül a Spotlight Kid az album húzónótája, egyfajta Kill the King 2, zseniális gitár-billentyűs kettőse az album legfényesebb pillanatait jelenti. A lemezek ívén át egyértelműen nyomon követhető a Rainbow zenéjének ellágyulása, ami a Down to Earth-ön és még itt is elég keményen szólt. De ugyanezt tapasztalhatjuk az énekeseknél is: Dio után Graham Bonnetnek is elég markáns, férfias hangja volt, Joe Lynn Turner viszont már eggyel magasabb regiszterben énekelt, nem beszélve Doogie White-ról, akit elődeihez képest elég halványnak érzek. Ez a két ösvény – a zene és az ének felpuhulása – vezetett végül a Rainbow parkolópályára állításához és a Blackmore’s Night megalakításához.
Szép lírai szerzemény az instrumentális, német címet viselő Vielleicht Das Nächste Mal (Maybe Next Time), lendületes a honky tonk zongorás Can’t Happen Here, és mindenki ismerősként üdvözölheti az ugyancsak ének nélkül elhangzó címadót, amely Beethoven mulatós rockosított Örömódájára van kihegyezve. Ezek azok a momentumok, amelyek a Difficult…-ot nálam az időrendben utána következő Straight Between the Eyes elé helyezi. A Rainbow egyébként ekkorra sajnos elég súlytalanná, középszerűvé vált, Ritchie sem villogott már úgy, mint a ’70-es években.
5. Bent Out of Shape (1983)
Szerintem a John Lynn Turnerrel készült legjobb Rainbow album; a Can’t Let You Go és a Street of Dreams abszolút kedvenceim ebből az érából, de a lendületes Fire Dance („Kill the King 3”) és a Drinking with the Devil is régi kedves ismerőseim. A markánsan megszólaló Stratocaster és a templomi orgona hangzású szinti ez alkalommal abszolút nyerő párost alkot. A „diszkóritmusra” épülő Desperate Heart-ban tetszetősek Turner hajlításai, a szólóban pedig Blackmore remekel. A lemez hangulatos majdnem-végjátéka a Snowman, ami a Walking in the Air című nóta átirata (és eredetileg a Snowman című rajzfilm betétdala volt): gépi ritmus, fuvolahang, instrumentális elmélyülés… aztán körülbelül a felénél Ritchie gitárja is színre lép.
4. Down to Earth (1979)
A Rainbow lemezeit hallgatva mintha nem is ugyanaz a zenekar lenne, hanem Blackmore különböző csapatai. Ez az albumot is darabokból raktam össze, de az évek során így is igen megkedveltem. Itt vált populárisabbá az irány, de jó Bonnet hangja és a gitár is a régi. Mondjuk, a nyitó All Night Long refrénjét kísérő tapsolás ébreszt némi gyanút, de az Eyes of the World-ban már úgy sír Ritchie hathúrosa, ahogy kell, ahogy azt az előző albumokon megszerettük.
Mint a zenekar szinte minden nagylemezén, ezen is vannak halványabb, felejthető nóták. Itt ilyennek gondolom a No Time to Lose-t és a Makin’ Love-ot – hogy aztán jöjjön az együttes talán legnagyobb slágere, a Since You Been Gone, a nyomában pedig további három remekbe szabott szerzemény; vagyis itt a lemez B oldala a nyerő, az első félidő inkább csak bemelegítés hozzá. A Lost in Hollywood képében érkezik az újabb „Kill the King”, a szokásos gyors nóta pörgő dobbal és karakteres gitárral. Mondhatnám, hogy a dobogóra is jó eséllyel aspirált az anyag, de Ronnie James Dióból ugye mégiscsak egy volt…
3. Rising (1976)
…úgyhogy a néhai géniusz nevével fémjelzett korszak lemezei mellett a többi anyagnak esélye nem volt labdába rúgni. 1985 táján ezek miatt tartottam Blackmore-t a kedvenc gitárosomnak és Diót a kedvenc énekesemnek: amit ők és zenésztársaik együtt, 1975-78 között produkáltak, maga volt a magas művészet. Még akkor is, ha a soha nem fakuló klasszikusok mellé időnként egy-egy tölteléknóta is becsúszott. A Rising-ot hallva viszont nem csak emiatt van hiányérzetem: a maga körülbelül 34 percben előadott hat nótájával ez a Rainbow legrövidebb stúdióanyaga. És amikor a Long Live Rock ‘n’ Roll albummal száll harcba a listám második helyéért, akkor annak a lemeznek az ászaival szemben itt egyedül a zseniális Stargazert tudom felmutatni. Oké, az A Light in the Black-et, annak lendületességét és alapriffjét is imádom, de az mégsem vált akkora klasszikussá, mint két évvel később a már sokat emlegetett Kill the King, a Gates of Babylon, a Long Live Rock ‘n’ Roll vagy a Rainbow Eyes.
Ezen az albumon is a B oldal hengerel. Az A ígéretesen indul a Tarot Woman-nel, azon belül is Tony Carey hangulatos szintetizátorfutamaival, jó a refrén témája is, amit Blackmore is visszajátszik a szólóban, azonban valamiért mégsem sorolom a kedvenceim közé a nótát. A komótos Run with the Wolffal egy kicsit túl hamar belassul a tempó, amire persze Ritchie remekül rá tudja helyezni a maga szólótémáit. Szerencsére érkezik a Starstruck rock and rollja, amitől végre felpezsdülhet a hallgató vére – bár tegyük hozzá, az On Stage albumon töredékként is nagyobbat üt, mint itt. Az első felvonást záró Do You Close Your Eyes pedig szintén elég sztenderd RNR, ráadásul közvetlenül egy hasonló tempójú nóta után…
2. Long Live Rock ‘n’ Roll (1978)
A Rising dalait hallgatva jobban el tudok veszni a nosztalgia ködében, a ’70-es évek végének hangulatában, a Long Live… album viszont sokszínűbb és részben ezért fajsúlyosabb is elődjénél, ráadásul vinylen jobban is szól, mint amaz. Az album nagyágyúit már említettem; érdekes, hogy a lírai Rainbow Eyes kezdetben nem tetszett, túl elfolyónak, ritmustalannak éreztem, például a Temple of the Kinghez képest. Mára azonban ezt a nótát is megszerettem.
A Lady of the Lake verzéi alatti hallott megtorpanós muzsika máig nem jön be, a refrén azonban már rendben van. Furcsa, de az L.A. Connection zongorás, ráérős billegésével viszont semmi bajom nincs és nem is volt. Mai füllel izgalmas a The Shed (Subtle) gitárszólós bevezetője, a folytatást viszont kevésbé tartom érdekfeszítőnek. A Sensitive to Light pedig egy újabb Do You Close Your Eyes és A Light in the Black típusú nóta, gyors rock and roll, ami a kiszámítható középtempók és lírai szerzemények között nem hagyja elaludni a hallgatót.
Régóta ott motoszkál bennem a kérdés, hogy vajon kinek az ötlete volt a Black Sabbath Heaven and Hell albumának hátoldali grafikája. Az ugyanúgy a lemezt készítő csapatot, a tagok fejét ábrázolja, mint a Long Live… frontja. Utóbbi volt Dio búcsúja Blackmore-éktól, a H&H pedig a következő albuma, amivel bemutatkozott Iommiék közönségének. Véletlennek csak a legnagyobb jóindulattal nevezném a hasonlóságot… 🙂
1. Ritchie Blackmore’s Rainbow (1975)
Ahogy a második helyezettről, úgy az általam legjobbnak tartott Rainbow-albumról is írtam már korábban (a Long Live…-ről itt, a debütről pedig itt), így nem is tolnám túl a győztes méltatását. Sokat elárul róla, hogy bár a zseniális On Stage koncertalbum rögzítése idején Ritchie-ék három nagylemez dalai közül válogathattak, az élő anyagon elhangzó hét nóta közül négy is erről a korongról származik. Plusz a gitáros későbbi zenekarával, a Blackmore’s Nighttal is részben ennek az albumnak a középkori hangulatához tért vissza.
A lemezt méltató jubileumi cikkemben is említettem, hogy „jó szokásomhoz híven” annak idején csak azokat a dalokat vettem át a lemezről, amelyek nem szerepeltek az On Stage-en. Hiba volt, hiszen ezek a szerzemények itt egy másik oldalukat mutatják meg: nem az improvizatív jellegük, hanem megszerkesztettségük kerül előtérbe, amitől nem jobbak vagy rosszabbak, egyszerűen csak mások lesznek. Erre a legjobb példa a Still I’m Sad, ami a koncertlemezen énekkel, itt viszont instrumentális változatban hangzik el.
Az On Stage-en nem szereplő számok között is találhatunk drágaköveket, mindenekelőtt a Self Portrait-t és a Temple of the Kinget. Utóbbi a kedvenc lírai Rainbow-nótám, sőt talán a number one a rock/metal zenekarok által játszott, középkori témájú/hangulatú dalok mezőnyében. De a Snake Charmer refrénje is tetszik, így az említettek simán feledtetik az olyan kommerszebb, általam feledhetőbbnek tartott szerzeményeket, mint a Black Sheep of the Family (holott a Rainbow története tulajdonképpen ezzel a nótával kezdődött) és a zongorás-tapsolós If You Don’t Like Rock ’n’ Roll-t.
Nektek melyik a kedvenc Rainbow-albumotok és melyik lemezt szeretitek tőlük a legkevésbé?
Leave a Reply