A címben szereplő második Marillion nagylemez tavalyi, újrakevert verzióját hallgatva jutott eszembe, hogy weboldalunkon még sosem cikkeztünk a brit neo-progresszív rock e kiválóságáról. Az 1979-ben elstartolt dél-angol zenekar muzsikája kétségtelenül távol áll a metal minden alirányzatától, a következő két évtized progresszív vonalára gyakorolt hatása miatt azonban a Marillion-nek felületünkön is van keresnivalója.
A hetvenes évek közepére világszerte lecsengett a progresszív rockzene első, és így utólag visszatekintve legnagyobb hullámokat verő érája. A britek pedig, élükön a King Crimsonnal, a Yes-szel, az Emerson, Lake & Palmerrel, illetve a Marillion szempontjából legfontosabb Genesis-szel lerakták az irányzat alappilléreit. A következő évtized első éveiben szárba szökő második hullám már jóval mérsékeltebb volt, mind az ekkor feltűnt zenekarok népszerűségét, mind pedig hatásukat tekintve. A fantasy-rajongó angolok J. R. R. Tolkien A Szilmarilok című könyve nyomán vették fel a Marillion nevet, az alapító trióból pedig az 1983-as debütálására csak a dobos, Mick Pointer maradt meg hírmondónak. Hozzá csatlakozott a visszafogott, sosem tolakodó, de mégis mindig kreatív játékáról ismert Steve Rothery gitáros, a metalos körökben elsősorban a Mike Portnoy (ex-Dream Theater) dobos érdekeltségi köréhez tartozó Transatlantic soraiból ismert Pete Trewavas basszusgitáros és Mark Kelly billentyűs. Ez a három figura azóta is a zenekar megingathatatlan pontjait képezi. A felállás pedig az extravagáns énekessel, a hetvenes évekbeli Genesis-vokalista, Peter Gabriel egy évtizeddel későbbi inkarnációjával, Derek William Dickkel vált teljessé. Utóbbi úriember egyébként Fish néven lett ismert.
A március elején már a huszadik sorlemezét megjelentetett ötös pályája alapvetően két szakaszra osztható, amelyeket a két énekes – Fish és utódja, Steve Hogarth – neve fémjelez. Az első korszak mindössze négy – számomra szimplán tökéletes – lemezt ölelt fel. Ezek közül ugyan a debütáló Script for a Jester’s Tear a személyes favoritom, amely tavaly szintén kapott egy új keverést, az újrakiadás apropóján azonban most mégis a második anyagról, az 1984-es keltezésű Fugaziról emlékeznék meg.
A bemutatkozó lemez turnéja során az utolsó alapító, Pointer is távozott a fedélzetről, utódja pedig az az Ian Moseley lett, aki a mai napig a Marillion tagja. Már a Script for a Jester’s Tear megágyazott a zenekar későbbi sikereinek, besöpörték a kritikai elismeréseket. Meggyőződésem, hogy a Rush és az Iron Maiden korabeli lemezei mellett ők ezzel a bemutatkozó anyaggal gyakoroltak felbecsülhetetlen hatást a szárnyaikat akkoriban bontogató amerikai progresszív metal zenekarokra (Queensryche, Fates Warning). Geoff Tate legalábbis nehezen tagadhatná le, hogy a vokálok terén sok mindent ellesett Fishtől.
A debüt képi világa a Fugazi borítóján is visszaköszön: érdemes elmerülni a grafikákban, megkeresni a direkt és indirekt oda-vissza utalásokat a két lemezborítón. Míg a bemutatkozó anyag egy könnyebben befogadható, a hallgatóhoz gyorsabban utat találó, jó értelemben vett slágerekben bővelkedő progresszív rock anyag volt, addig utódján a mérleg nyelve egyértelműen a progresszív irányba billent el. Az amerikai hadsereg szlengjében használt Fugazi kifejezést egyébként az angolok az „All fucked up!”-pal intézik el. A szimbólumokat előszeretettel használó Fishtől azonban távol állt bármilyen utcai trágárság, dalszövegeiben ezúttal is sejtelmesen, többértelműen fogalmazott.
A hét tételre bontott, bő háromnegyed órás Fugazin mindössze két hat perc alatti dal szerepel. A nyitó, lassan építkező, kislemezen is megjelentetett Assassing kapásból egy hétperces szerzemény. Az első lemez ismeretében már itt szembetűnő, hogy Mark Kelly billentyűi Rothery gitárjátékának rovására kerültek előtérbe. Az összkép szempontjából egyébként nem zavaró a szintetizátoros hangszínek dominanciája, elvégre a nyolcvanas évek közepén járunk, és a kortársak is ebbe az irányba nyújtózkodtak. Fish természetesen ezer hangon szólaltatja meg a dalszövegeit, játszik az énekdallamokkal. A szerzemény végkifejlete pedig a kortárs Rush dolgait juttatja eszembe.
Az újfent Kelly azonnal fülbe ragadó dallamaival indító Punch and Judy egy, a csapattól szokatlanul tömören megfogalmazott tétel, amely feltehetően az ebben a korszakban kötelező kislemez-sláger szerepét volt hivatott betölteni. Háromperces terjedelme ellenére mégsem egy habkönnyű tétel. A Jigsaw viszont az a fajta epikusabb szerzemény, amely irányba a kései Marillion is előszeretettel kalandozott/kalandozik. Az Emerald Lies pedig úgy, ahogy van, maga a ’80-as évekbeli progresszív rock. Fish énektémái ezúttal is külön bekezdést érdemelnének, a korai Queensryche rajongói bátran elmerülhetnek bennük.
Ha csak egyetlen jelzővel illethetném a britek muzsikáját, az az „elegáns” lenne. Rothery visszafogott, de mégis szárnyaló gitárszólója pedig az érzelmi csúcspont. A legfontosabb dalok mégis a templomi orgonás hangszínekkel is kísérletező She Chameleont követő, a korong végén helyet kapó, atipikus énekdallamokkal színesített Incubus, illetve a záró címadó.
Rothery-ék Fish-sel a mikrofon mögött tehát még két nagylemezt készítettek, amelyek közül sokan a soron következő Misplaced Childhood-ot tartják a Marillion fő művének. Az énekesváltás után pedig – Steve Hogarth személyiségéből adódóan is – egy árnyalatnyival populárisabb irányba mozdultak el. Az együttműködés első közös gyümölcse, az 1989-es Seasons End és jó néhány utódja (szigorúan szubjektív alapon például a Brave vagy a marillion.com) szintén megérdemelne egy-egy önálló cikket. Az ismerkedést egy ekkora életművel rendelkező zenekarral nehéz elkezdeni, de a Marillion esetében mégis könnyű dolgom van, ha tippet kell adnom. A titok ugyanis abban áll, hogy az angol ötös sosem készített gyenge lemezt, így a fonalat lényegében bárhol, akár a Fugazinál is felvehetjük.
Nameless
Válasz írása