Az Oakland-i banda képzeletbeli lemezrangsorában nálam ez a ma 15 éves, tehát „kamaszkorba” lépett album egyértelműen a megtisztelő második helyet foglalja el. Mint ismeretes, a ’94-es, zseniális Burn My Eyes debüt LP utáni bő tíz évben a csapat meglehetősen vegyes fogadtatású anyagokkal rukkolt elő. Az akkor éppen egyre népszerűbb nu metal hullám igencsak rányomta a bélyegét az ezredforduló körüli albumaikra, amit a hozzám hasonló old school metalrajongók nem igazán értékeltek. Egy dobos-, majd később egy gitároscserét követően a 2004-es Through the Ashes of Empires lemezükkel a szakma és főleg a rajongók nagy örömére végre kezdtek visszatérni a kezdeti thrash/groove metal zenei gyökerekhez. Nekem személy szerint ez az album még nem ütött akkorát (el is ajándékoztam a CD-t), de kétségkívül némi reményre adott okot a banda jövőbeni produkcióit illetően.
Aztán 2007. március 27-én a Machine Head-nek sikerült újra „berobbannia” a metalzenei köztudatba. Bár előtte már elolvastam néhány magasztaló írást és interjút, én azért mégis némi fenntartással közelítettem az anyaghoz. Az első szám, a Clenching the Fists of Dissent egy illedelmes (a Metallica Fight Fire with Fire-jának és Battery-jének intrójához hasonló), „diszkrét kopogtatás” után, ahogy mondani szokás, „tokostól rúgja ránk az ajtót”!
Ettől kezdve aztán megállás nélkül, bő hatvan percen keresztül zúdul a nyakunkba egy izzó riffekkel teli „nemesfém tartály” egész tartalma! Komolyan mondom, hogy ennyi ötlet, mint ami ebbe az egy albumba bele lett sűrítve, igencsak ritkaságszámba megy. Mintha Robb Flynn és csapata bizonyítani akarta volna ezzel az anyaggal, hogy az irányzat a ’90-es évek másik két nagyreményű, de ekkorra már eléggé lefutott, illetve kipukkant bandájával (Sepultura, Pantera) ellentétben a Machine Head még mindig a metal mainstream-et ostromló együttesek legjobbjai közé tartozik. A ma már igen népszerű Gojirát és Mastodont akkor még simán mögéjük rangsorolták.
A lemez nyolc számából kettő (Halo, Wolves) kilenc perc, kettő (a már említett nyitó nóta és az A Farewell to Arms) pedig tíz percnél hosszabb szerzemény. Minden dal és ezáltal a komplett anyag legfőbb jellemzője az átlag fölötti kidolgozottság, ami egy szintén átlagot jócskán meghaladó komplexitással párosul. Ilyen sok témából álló számokat betanulni sem lehetett egyszerű. Összetettsége ellenére a lemez minden tételében vannak már elsőre megragadó részek, amelyeknek a száma a többszöri hallgatások során csak egyre nő. Bár külön lassú tétel nincs az anyagon, de több számban is előfordul érzelmes, illetve szépnek mondható rész (Now I Lay Thee Down, Clenching the Fists of Dissent, Halo). Rengeteg kiállás, ritmusváltás, belassulás, iker- és váltott szóló, zúzós és lágyabb rész követi egymást a track-ekben, amik még színesebbé, izgalmasabbá teszik az albumot átható, egyfajta érzelmi hullámvasútszerű hangulatot.
Az is a lemez nagyszerűségét bizonyítja, hogy a Beautiful Mourning, az Aesthetics of Hate és a Halo máig a banda koncertprogramjának szerves részét képezi. Némileg érdekesség, hogy az album delux kiadásán bónusznótaként az Iron Maiden Hallowed Be Thy Name-je és a Metallica Battery-je is szerepel.
A bandavezér, Robb Flynn zene iránti elkötelezettségének és kimagasló zeneszerzői képességének ékes bizonyítéka ez az anyag, még ha ezek a kimagasló képességek az ő esetében nem is párosulnak túlzott szerénységgel. De ez legyen az ő baja!
A The Blackening tehát egy ízig-vérig hamisítatlan METAL album! Ehhez hasonlót szerintem csak a két nagyágyú, a Metallica és a Slayer tudott produkálni még a megboldogult ’80-as években! Hangerőt csutkára! Éljen a Metal! UFF!
Válasz írása