Tíz év kihagyás után új lemezzel jelentkezett Lana Lane, akit sokan a szimfonikus rock királynőjének neveznek. Kíváncsian vártam a Neptune Blue-t, ami, ha jól számolom, az énekesnő tizenegyedik stúdióalbuma. Az anyag jóra, de olyan szellősre, poposra sikeredett, hogy arra gondoltam, nem írhatok róla itt, a Rattle Inc. hasábjain. Ezért inkább elővettem kedvenc LL-albumomat, a lassan negyedszázados Queen of the Oceant, amivel annak idején megismertem az énekesnőt, s ami a mai napig a kedvencem tőle.
Mielőtt a zenéről beszélnénk, a főszereplőről is ejtsünk néhány szót, hiszen saját jogán még egyszer sem szerepelt lapunk „hasábjain”. Lana Lane a kaliforniai Concordban született. Karrierje akkor kapott szárnyakat, amikor a ’80-as évek végén Los Angelesbe költözött. Ott ismerte meg későbbi férjét, Erik Norlandert, akivel onnantól nemcsak a magán-, hanem a zenei életben is elválaszthatatlan párost alkottak. Lana együttesében kezdettől Erik játszott billentyűs hangszereken, vokálozott, plusz az összes lemeznek ő volt a producere és fő dalszerzője. Csapatuk további tagjai Danelle Kern, Mark McCrite és Neil Citron gitárosok, Don Schiff és Tony Franklin basszusgitárosok, valamint Tommy Amato dobos volt, egyéb ütőhangszereken pedig Greg Ellis működött még közre.
A zenekar első albuma az 1995-ös Love Is an Illusion volt. Ezzel és a rá következő Curious Goods-szal (1996) mindenekelőtt Japánban tettek szert komoly népszerűségre, onnantól számos kiadványuk kifejezetten arra a piacra készült vagy csak ott jelent meg. Az európai közönséget harmadik nagylemezükkel, a ’98-as Garden of the Moon-nal hódították meg, sikereik csúcsára pedig véleményem szerint az ezredforduló környékén készült anyagaikkal (Queen of the Ocean, Secrets of Astrology, Project Shangri-La) értek fel. Lana ezt követően keresett vendégművész lett, hangját többek között olyanok „használták” albumaikon, mint Arjen Lucassen (Ayreon, Ambeon), Gary Hughes (The Once and Future King), Daniele Liverani (Genius rockopera), Ernst van Ee (Helloïse) és természetesen Erik Norlander.
A korábban említett „szimfonikus rock” címke némileg megtévesztő lehet, hiszen az énekesnő zenekarának muzsikája ennél jóval szélesebb spektrumon mozog: amit hallunk, legalább annyira progresszív rock/metal, dallamos hard rock, amely időnként a popzene felé is kikacsint, valamint elektronikus, folk és jazz elemeket is tartalmaz.
Mintha egy filmet kezdenénk nézni vagy mesevilágba szállnánk alá: már az intróval (In the Hall of the Ocean Queen) beszippant az anyag hangulata, amitől furcsa módon nem ’99-ben, hanem a ’80-as években érzem magam. A megszólalást nyilván Lana erőteljes, egyedi hangja uralja, de az egyes hangszerek arányait is tökéletesen eltalálták. A gitár általában fémesen (metalosan) szól, és a szinti hangszínei is ezt az irányt erősítik. A szimfonikus betétek, hangzások sem öncélúak, szervesen, szinte észrevétlenül olvadnak bele a zene szövetébe.
És ami legalább ilyen fontos: bár a dalok átlagosan hat-hétpercesek (sőt, a címadó alulról súrolja a tízet), nem szétfolyó, öncélú progresszivitást, hanem remek, karakteres nótákat, jó értelemben vett slágereket hallunk. Mindegyik nótának saját arculata, fogós refrénje vagy vezérdallama van, kezdve a monumentális Night Falls-szal, a lírai Queen of the Ocean-ön, az emelkedett Let Heaven In-en, a galoppozós, óóó-zós, remek billentyűstémákat rejtő Frankenstein Unbound-on, a klasszikus refrénre kifutó, perkás Souls of the Mermaids-en és a sietős Rainbow’s End-en át egészen a főműsort záró, elérzékenyülős Without You-ig.
A körülbelül 51 perces alapprogram az európai kiadáson három bónusznótával hízik 70 percesre. A lendületes Through the Raint ebben a blokkban a Curious Goods album két dalának (Escher’s Staircase, Symphony of Angels) koncertváltozata követi. Ha összességében hosszú is, unalmasnak semmiképpen nem nevezném az anyagot. Varázslat, amelynek középpontjában állva megszűnik körülöttünk a tér és az idő. Valószínűleg elfogult vagyok, de számomra ez Lana Lane igazi világa, egy elejétől a végéig tökéletes alkotás. Nem tudom, a pályatársak közül kihez tudnám hasonlítani, mert egyáltalán nem olyan, mint a Nightwish, a Within Temptation vagy az Epica muzsikája; ének tekintetében sokkal közelebbi rokonságot érzek közte és a Heart Ann Wilsonja vagy a Vixen Janet Gardnere között.
Aztán a Queen of the Ocean után jött az ezredfordulón megjelent Secrets of Astrology, majd rövid időn belül, a diszkográfiában előre és visszafelé haladva is ugyanannyi anyagot szereztem be a csapattól, így az idei Neptune Blue már a kilencedik lemezem tőlük, de egyértelműen a Queen… és a Secrets… maradt az örök favorit. Aki nem ismerné Lana Lane zenéjét, ezekkel kezdje a barátkozást.
Leave a Reply