Korn: Requiem (2022)

A műfaj igazi mesterei

A Korn nagyon hosszú utat tett meg 1994-es debütáló lemeze óta. A zenekar 40 millió albumot adott el világszerte, két Grammy-t gyűjtött be, és karrierje során számtalanszor turnézta körül világot. Habár nekik is megvoltak a különböző hullámvölgyeik, többek között Brian “Head” Welch kiválása a bandából 2005-ben, a rá következő évben pedig a dobos, David Silveria távozása. Miután azonban Head 2013-ban visszatért, kiadták a The Paradigm Shift lemezt, ami számomra a nagy visszatérő anyag volt. Az utána következő albumok (a The Serenity of Suffering és a The Nothing) is nagyot mentek nálam, így rendkívüli kíváncsisággal és izgalommal kezdtem várni a következő korongjukat, ami már a banda 14. nagylemeze, és Requiem néven jött ki. Azonban ezt az eseményt is beárnyékolta egy kisebb sötét hír, ugyanis a lemez írása előtt alapító basszusgitárosuk, Reginald “Fieldy” Arvizu bejelentette, hogy nem vesz részt a turnékon, mert visszatértek a „rossz szokásai”, ezért elvonóra ment. Így egy kicsit félve ugyan, de nagy lelkesedéssel vártam a lemezt, ami kilenc dalt tartalmaz, és 32 perces játékidejével talán a legrövidebb Korn album.

De vajon képes-e ez a rövid lemez is ugyanúgy lenyűgözni, mint az előző három anyaguk? Határozottan! Az induló nóta, a Forgotten emlékezetes kezdőriffje mint egy régi jó barát, úgy emlékeztet bennünket a Korn lényegére. Zsigerekből induló groove-jával és nagyon vaskos hangzásával azonnal megvesz kilóra. Aztán átvált a csapatot annyira jellemző, Issues/Untouchables-szerű, sejtelmes, de nagyon dallamos verzerészbe, amitől a hideg is kiráz. Ahogy pedig visszatér a kezdőriffre, azt zseniálisan megkomponálták. Azonban észrevettem, hogy Jonathan most sokkal inkább a tiszta énekre koncentrál, ami egyáltalán nem gond, hiszen eléggé egyedi és karakteres énekstílusa van, amire egyáltalán nem tudok rosszat mondani. Még csak az első dal a lemezen, de már érzem, hogy ez az albumuk is hatalmas kedvencem lesz.

A következő dallal, a Let the Dark Do the Resttel is képesek még meglepni: az intrója nagyon emlékeztet az Issues korszakra, viszont ahogy berobban a riff, az szabályosan levisz a földre! Ebben a dalban sincs sok hörgés, helyette viszont kapunk egy nagyon fülbemászó, emlékezetes refrént és mellé egy gyönyörű, elszállós, kiállós részt, amitől úgy érzem magam, mintha szárnyalnék (hehe). Úgy fest, az együttes most elhagyta az összes negatív komorságot, és sokkal inkább a pozitív hangulatú dalokra fektette a hangsúlyt.

A harmadik nóta, a Start the Healing, ami a lemez első beharangozója volt, ismét egy könnyen megjegyezhető, de annál hatékonyabb, fogósabb, groove-os riffel indul, és azonnal beindítja az ember nyakizmait. Ahogy hallgattam a dalt, itt merült fel bennem először, hogy bizony nem Fieldy basszerozik a lemezen. Ez egy kicsit ugyan elszomorított, de kárpótolt a tudat, hogy jó úton halad a gyógyulás felé, és hamarosan újra együtt lehet a színpadon a tesóival. Erre a dalra főleg nem tudok egy rossz szót sem mondani, mert egy igazi sláger! Fogós riff, dallamos refrén, remek kiállások.

A következő nóta a Lost in The Grandeur címet kapta, aminél egy picit felnevettem, mert a Korntól nem számítottam egy ilyen kő-egyszerű kezdő gitártémára, de ismételten bebizonyosodott: tévedtem. A dal hangulatához remekül passzol a téma, bár a hangzás egy kicsit elvonja róla a figyelmemet. ’94 óta a banda soundja hol mocskosabb, hol egy picivel eltérőbb lett. Itt, a Requiem lemeznél azt érzem, hogy a hangzás eléggé vaskos és letisztult. Ezt pedig kevés együttes tudja elmondani magáról. A dal azért tartogat némi meglepetést, ugyanis a dallamosság mellé egy pöppet Korn-os kaotikusságot is kapunk, amit egy picit már vártam is a fiúktól.

Ötödik dalként robban be a Disconnect, ami egy breakdown-szerű riffel indul, és a felénél átvált egy nagyon dallamos gitártémára, ami újfent azt mutatja nekem, hogy mindegyik daluk elég dallam-centrikusra sikeredett. Bár nem akarom elsietni ezt a megállapítást, hiszen még csak most járok a lemez felénél. Újból egy Issues/Untouchables-szerű verzetéma, visszatérő dallamvezetés, és bár meglehet, hogy ez a dal egy picivel komorabb, mint a többi, ezen egyáltalán nem kell meglepődni, elvégre a Kornról beszélünk! És itt végre Jonathan is jobban kiereszti a hangját, majd ahogy azt illik, a dal közepén visszatérünk a dallamos kezdőrefrénre, a végén pedig egy remek breakdownt is kapunk.

A Hopeless and Beaten az elején úgy hatott rám, mintha hirtelen lemezt váltott volna a lejátszó, és egy death metal banda intrója indult volna el. Szerencsére tíz másodperc után jött a témaváltás, és lenyugodtam (hehe). Itt mintha a Kornt ötvözték volna a Deftones elszállós, progresszív elemeivel és egy doom/death banda súlyosabb riffelésével. A szememben ez a fajta eklektikusság emeli ki a nu metalt és a Kornt a többi együttes közül, mert remekül kombinálnak különböző zenei elemeket, és a saját képükre gyúrják azokat.

Hetedik dalnak jön a Penance to Sorrow, ami ismét egy jellegzetes, Kornhoz hű, vészjóslóan fogós riffel indul, és nem hagyja, hogy csakúgy kimenjen az ember fejéből. A mellé párosuló, egyszerű, de sokszor nagyon frappáns dobolás Ray-től újfent ugrálásra és headbangelésre ösztönöz. Munky és Head pedig egyszerűen zseniálisan használnak különböző gitáreffekteket a dalban. És ehhez párosul egy remek, éneklős refrén is, amit szintúgy sokáig nem fogok tudni kiverni a fejemből.

A nyolcadik dal, a My Confession egy kicsit a zenekar Take a Look in the Mirror-os korszakára emlékeztet, annyi különbséggel, hogy itt is egy jól megkomponált és hangulatos dalt kaptunk, egy újabb könnyen megjegyezhető refrénnel. Valahogy a srácok most mindegyik nótánál megtalálták a megfelelő formulát, hogy a remek gitárriffek mellé nagyon hangulatos és könnyen megjegyezhető refrének kerüljenek. Speciel ezt a dalt tudnám a következő klipes nótaként elképzelni.

Utolsó tételként pedig jön a Worst Is on Its Way, ami egy hátborzongató intróval indul, utána viszont egy vaskos riffel egyből a lényegre tér, és ad még egy utolsó lendületet a nyakunknak, hogy headbangre sarkalljuk magunkat. A fiúk itt sem sajnálták használni a pedálsorukat, bevetve több különböző gitárhangzást és módszert. Jonathan itt még bársonyosabban kezd el énekelni, és ahogy megváltozik a zene hangulata, úgy változik erőteljesebbé az éneke, utána vissza, majd ismét fokozatot vált. Reménykedtem benne, hogy a dal közepén még kapok egy kis régi sulis Korn-érzést, ami Jonathan-nek köszönhetően meg is történt. Gondoltam, hogy a jellegzetes beatbox ritmizálás, ami a Life Is Peachy lemez óta minden albumon megjelent, innen sem fog lemaradni. Ráadásul az egész lemezen pont ezt a dalukat tartom a leginkább agresszívnek, ami remek befejezése az anyagnak.

Amikor észrevettem, hogy véget ért az album, rögvest újraindítottam, mert hihetetlennek gondolom azt a tényt, hogy a Requiem ilyen rövidre sikeredett. És mégis olyan varázslatosan hatott rám: ismételten visszahozta belém azt a tinédzser srácot, aki hol zselézett hajjal, hol fordított baseball sapkában, buggyos nadrágban, lánccal az oldalán járta középiskolát, ahol sokszor kirekesztettek a megjelenésem miatt. Ha vissza kellene utaznom az időben, és mondanom valamit a fiatalabbik énemnek, akkor határozottan ez lenne az: Ne aggódj, kölyök! Nekik ez csak egy korszak, amin átmennek, neked viszont ez lesz az életed, és még sok mindent fel fogsz fedezni a jövőben!

A Korn ismét megmutatta, hogy a nu metal nem halt ki, és mára egy sokkal elfogadottabb műfaj lett. Ahogy én látom, ismét a reneszánszát éli. A régi bandák új lemezeket adnak ki, és az underground is szép lassan kezdi kitermelni a sajátosabbnál sajátosabb együtteseket, akikre érdemes lesz odafigyelni. A Requiem lemezről a rövidsége, a picivel sláger-orientáltabbsága és dallamcentrikussága miatt mondható el, hogy a Korn tud még (ha nem is nagy) meglepést okozni, még az olyan középkorú nu metal rajongóknak is, mint amilyen én vagyok. Habár továbbra is még csak az év elejét tapossuk, a Requiemnek garantált helye van az idei Top 10-es listámon!

About Mácsai Dani 9 Articles
Sokan a Deprived of Salvation és a Green Hell gitárosaként ismerik. Nagy rajongója a metal minden irányzatának, de az igazán szíve csücske műfajok a nu, a death, a thrash és a metalcore. A Rattle Inc. oldalon is ilyen zenékről, bandákról ír.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*