Hëll Dëath: Beeraholic Bangers (2022)

Na, ez Buga B-nek biztos tetszene! – jutott eszembe, amikor először hallgattam a Hëll Dëath idén január 7-én megjelent bemutatkozó albumát. Kollégámnak ugyanis nagy kedvence a szintén belga Bütcher legutóbbi nagylemeze (a tavalyelőtti 666 Goats Carry My Chariot), és hát a két zenekarnak nemcsak a hazája közös: azon túl, hogy nevükben előszeretettel használnak oda nem illő, Motörhead-es, Mötley Crüe-s umlautokat, alapvetően speed metalt játszanak, amit a Bütcher black-es, a Hëll Dëath pedig thrash-es ízekkel bolondít meg. Ráadásul mindezt olyan tufa old school hangzással és külsőségek közepette teszik, amilyen primitív a „régi suli” még a hőskorában sem volt. 🙂

Már mielőtt belehallgatnánk a Beeraholic Bangers-be, szembetaláljuk magunkat egy minden tekintetben alacsony költségvetésűnek tűnő, nem túlgondolt borítóval, amelyet szándékosan olyanra dizájnoltak, mintha a tasak a benne megbújó korong pereme mentén megkopott volna – hogy a rajta látható, sztereotip egyszerűségű metalrajongóról és a sokatmondó lemezcímről már ne is beszéljünk…

A németalföldi trió – Adam Gezikont énekes, basszusgitáros, Louis Dondermes dobos és Lucas Sluitstinken gitáros – csupán tavaly indította be nagy fordulatszámon pörgő gépezetét. Abban az évben egy négyszámos EP-vel jelentkeztek (Rip Your Face Off), idén pedig már itt is az első teljes (tízszámos) anyag, amelynek 29 perces játékideje sokat elárul a banda zenéhez való hozzáállásáról. „We’re Hëll Dëath and we play Speed Metal! – mondják magukról. – Gyerekkorunk óta barátok vagyunk, úgy nőttünk fel, hogy tradicionális speed metalt hallgattunk, így döntöttük el, hogy a Motörhead, az Exciter, a Venom és a Raven mintájára mi is létrehozzuk a magunk trióját, nem kisebb célt tűzve magunk elé, mint hogy példaképeinknél is legendásabb zenekarrá váljunk.”

A velük készült angol nyelvű interjú(ka)t olvasva kitűnhet, hogy a humor, az önirónia sem áll távol tőlük. Zenéjük inkább gyors, mint súlyos, sokkal közelebb áll, a kanadai Exciter és a német S.D.I., mint az angol Venom világához. A Road Rage Maniac az a nóta, amelyik a zenei alapokat tekintve a leginkább hajaz a Motörhead dalaira, a refrénje azonban már a ’80-as évek második vonalas német heavy metal csapatait idézi.

A 220 km/órás átlagsebességen csak a legritkább esetben lassítanak (a slayeres Nuclear Wasteland, aminek a refrénjét a végén egy kicsit túléneklik, Metal Attackers); a pörgős tempót Gezikont elnyújtott énektémákkal, sorokkal teszi befogadhatóbbá (Speed Fighters, High Octane Warriors); Sluitstinken sok helyütt játszik dallamos gitártémákat (Nuclear Wasteland, High Octane…), mindezek eredőjéből pedig olyan remek nóták születnek, mint a Revenge and Kill vagy a Satans Sluts. Nagyon bírom, ahogy utóbbi nóta szinte egyetlen lélegzetvétel után követi az előtte elhangzó, szintén szélvészgyors Murder All Police-t, mintha annak a része lenne.

Nem egy Dream Theater-es komplexitású muzsika, viszont a maga egyszerűségében igen szórakoztató alkotás. Nekem nagyon bejön.

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*