Ghost: Impera (2022)

A Ghost legutóbbi albumával, a 2018-as Prequelle-lel igencsak magasra rakta a lécet saját maga számára: egy remek album született akkor, véleményem szerint a csapat addigi legjobbja – persze lehet, hogy mást mond, aki a kezdetektől követi Tobias Forge és névtelen famulusai pályafutását. Én viszont csupán a negyedik lemezzel ismertem meg őket, és bár azt követően a zenekar korábbi alkotásait is begyűjtöttem, továbbra is a Prequelle maradt a favoritom.

Gondolom, sokan voltak, akik velem együtt egy hasonlóan lenyűgöző alkotást vártak, és bizony, éreztem némi csalódottságot, amikor először hallottam az Imperát. „Neked tetszik?” – kérdezte Sipy kollégám, szerkesztőségünk másik nagy Ghost-rajongója, mert hogy neki nem igazán jött be az új magnum opus. Hát, elsőre nálam sem ütötték át vele a falat. Második, harmadik hallgatásra viszont már igen, és lassan ki merem jelenteni, hogy Forge az Imperával is ugyanolyan maradandót alkotott, mint előző lemezével.

Persze mindig ott van bennem az elbizonytalanító kérdés, hogy akkor ez most micsoda: metal vagy popzene? Thrasherként, doomsterként nem ciki szeretni ezt a nagyon is simulékony, ultradallamos muzsikát? Ha az Amorphis vagy az Ayreon – amiket szintén nagyon csípek – metal, akkor erre sem mondhatok mást. A csapatot ráadásul a legnagyobb netes fémenciklopédia is befogadta – ellentétben olyan bandákkal, amelyek egyértelműen a kemény műfajt képviselik, mégis hiányoznak a Metal Archives lapjairól.

Ugyanitt érdekes volt látni, hogy a Ghost-ról sokáig és sokaknak a Mercyful Fate jutott eszébe. Ha stílusukat és az énekhangot tekintve nem is annyira, imázsukban tényleg hasonlítanak: a két csapat, karizmatikus frontemberével az élen – vallásos témákat is feldolgozva, „templomi” orgona hangjai mellett, a „kint is vagyok, bent is vagyok” pozíciójából állítja pellengérre – ha nem is a keresztény hitet, de – a katolikus egyházat. A szaksajtóban Forge ármádiáját nemegyszer okkult rock brigádként emlegetik, ami egy Venomhoz, The Devil’s Blood-hoz vagy Mayhemhez képest nyilván túlzás, de talán pont a vallással való cicázása az, ami a svéd csapatot a blaszfémia gyanújába keveri.

King Diamondhoz hasonlóan a „főszellem” is arcfestést visel, emellett lemezről lemezre újabb visszavonult pápa jelmezébe bújik: a Prequelle-en ugyan Cardinal Copia volt, most viszont folytatódik a római katolikus egyházfők sora, s ez alkalommal ő Papa Emeritus IV, aki mellé csupán a színpadon sorakoznak fel a névtelen muzsikusok. Azt gondolom, ennyi év távlatából kijelenthető, hogy a Ghost valójában Tobias Forge egyszemélyes projektje, a Névtelen Ghoul-ok mindig is biodíszletek voltak (valakiknek csak meg kell szólaltatniuk élőben a muzsikát). Hogy a barokkosan túlszínezett egykori egyházfő kontúrjai minél élesebbek legyenek, zenésztársaiéi elmosódnak. Holott a Ghost jelenlegi hangszereseinek kiléte is tudható: Chris Catalyst gitáros (ex-The Sisters of Mercy, Eureka Machines), Per Eriksson basszusgitáros (korábban többek között a Katatonia és a Bloodbath gitárosa), valamint Jan-Vincent Velazco dobos (Diamond Black, Menace) csupán koncerten segítik ki a csapat arcát, agytrösztjét, hivatalosan nem tagjai a klérusnak.

Ami nem mindig volt így. Egy vagy több hangszeres állandó jelleggel ott szerepelt a stáblistán, egészen 2016 decemberéig, amikor Forge kirúgta aktuális muzsikusait, a négy Névtelen Ghoul pedig beperelte őt, mondván, az énekes átverte őket, nem fizette ki a turnék és albumok után járó tényleges részesedésüket. A frontembert az eljárás során arra kötelezték, hogy felfedje igazi személyazonosságát, azóta tudjuk, ki is ő valójában. 🙂

Azóta session- és turnémuzsikusokkal dolgozik, a dalszerzésben viszont természetesen vannak segítői: ez alkalommal Lars Salem Al Fakir és Vincent Pontare, akik szintén svédek, és korábban olyan popsztároknak írtak számokat, mint Madonna és Lady Gaga. A kreatív team névsorából is jól látszik a kitűzött irány, a minél szélesebb körű népszerűség és siker elérése, bár valljuk be, Forge nem most kezdett kacérkodni a mainstream-mel…

A Ghost ötödik nagylemezén is a korábban tőle megszokott, karakteres, azonnal felismerhető muzsikát játssza, ami stílusilag leginkább amerikai ízű hard rock, amit bőséges szintimártással öntöttek nyakon, és itt-ott húzós gitártémákkal spékeltek meg. Ami apró újdonság, hogy az Imperán minden eddiginél több, szám szerint három rövid instrumentális tétel kapott helyet, amelyek elsősorban a ködfátylas történelmi és az emelkedett „templomi” hangulat megteremtéséért felelősek. A maradék kilenc nóta pedig egy nettó slágergyűjtemény; nehezen is tudok kedvencet kiemelni közülük, hiszen a produkció az első hangtól az utolsóig változatos, élvezetes (na, jó, a Watcher in the Sky a favoritom).

Nekem a nyugis Call Me Little Sunshine, amiből az első videó is készült, speciel kevésbé jön be (persze ettől még ez is ötpontos nóta), sokkal izgalmasabbnak gondolom az ABBÁ-s zongorával kezdődő Spillways-t, a nyúlós gitárhangokkal és gonosz refrénnel támadó Hunter’s Moon-t, a Watcher in the Sky-t, vagy a fúvósokkal díszített, lüktető ritmusú Twenties-t. A Darkness at the Heart of My Love az előző album békés, lírai pillanatait hozza vissza, az ottani Rats ikertesójaként is felfogható Griftwood pedig egy ízes Van Halen-riffel nyit. Színes, mégis egységes anyag, a szigorúbb muzsikák kedvelői számára nyilván popzene, de még mindig inkább ez szóljon a rádióból, mint a jelen úgynevezett sztárjainak borzalmai. 🙂

Uralkodj! – üzeni a lemez címében Tobias Forge, de valójában a Ghost vált irányzatának egyik meghatározó csapatává az elmúlt években, és az Imperával egy újabb gyémánt került Papa Emeritus tiarájára. Az idei év eddigi terméséből mire adjak maximális pontszámot, ha nem erre a lemezre? 🙂